Nincs és nem létezhet bocsánatos gyilkosság; a terror – az terror, a megsemmisítő munkatábor pedig szégyenletes és gyalázatos, bárhol történik és bárki áll mögötte.
Lenin és szűk bolsevik vezérkarának találmánya volt az, hogy megfelelő pillanatban, az adott államhatalom meggyengülésekor egy kis csapat, az állig felfegyverzett és hataloméhes törpe kisebbség megszerezheti a hatalmat. Ez történt 1917 októberében Oroszországban. A megszerzett hatalmat viszont az óriási többséggel szemben megtartani csakis a demokrácia teljes elvetésével, fegyveres, antihumánus, gyilkos erőszakkal volt lehetséges. Leninék találmánya volt a lakosságot állandóan félelemben, rettegésben tartó, ezrek meggyilkolásától sem visszariadó fegyveres titkosszolgálat, a CSEKA (később GPU, majd NKVD, KGB) létrehozása, melynek feladata a „belső ellenség”, azaz mindazok félreállítása, bebörtönzése, meggyilkolása – akik potenciálisan a terror ellenfelei lehettek. Megindultak a koncepciós, valótlan vádakon alapuló politikai perek, milliók kerültek börtönökbe és megdöbbentő mértékben folytak a kivégzések. Akik életben maradtak, azokat is súlyosan bántalmazták, kínozták, megalázták a szadista terror-legények. Ítélet és mindenféle bírósági eljárás nélkül is százezrek, milliók pusztultak el – és családjuk is ellenségként, a társadalom peremére szorítva, megbélyegzettként tengethette csak életét.
A Szovjetunióban Lenin, de főként Sztálin alatt terebélyesedett az ún. munkatáborok száma, ahol rettenetes körülmények közt, emberhez méltatlan helyzetben dolgoztattak milliókat. Amíg bírták a szerencsétlenek, ingyen dolgoztak kőfejtőben, vasút- és útépítésen. Milliószámra haltak meg, hullottak el, és pihennek ma is jeltelen sírokban. Sztálin hatalma csúcsán 40 ezer Gulag-táborban 10-15 millió politikai fogoly dolgozott egy időben. Közben megesett, hogy milliók haltak éhen – pl. Ukrajnában, jó gabonatermés idején, mivel Sztálin minden gabonakészletet exportált, erőltetett hadigazdasága, nehézipara érdekében. A birtokos paraszt eleve ellenségnek számított, így a milliós tömeghalált Moszkva urai közömbösen nézték.
Magyarország 1944-45 fordulóján szovjet megszállás alá került. A látszólagos koalíciós, demokratikus új hatalomban azonban kezdettől fogva a Vörös Hadsereg és az általa hatalomba segített maroknyi kommunista kezében volt a döntő erő. 1948-ig leplezett, azután nyílt szovjet típusú és szovjet vezényletű kommunista diktatúra épült ki. Mindjárt kezdetben – kommunista kézben – létrejött a politikai rendőrség: korábban Politikai Rendészeti Osztály (PRO), majd ÁVO (Államvédelmi Osztály), végül ÁVH (Államvédelmi Hivatal) néven, a szadista, torzult lelkű Péter Gábor vezényletével. A kezdeteknél ott bábáskodott Kádár János is. Figyelemre méltó: az ÁVH székháza a budapesti Andrássy u. 60. sz. alatti házban volt, a volt nyilas terrorközpontban, a mai Terror Házában. A vallatás, a gyilkolás ugyanott és azonosan folyt a nyilasok, majd az ÁVH idején.
Megkezdődött a kommunista diktatúra tényleges, ill. feltételezett ellenfeleinek félreállítása, internálása, de elindultak a kivégzések is. A népbíróságok jogos ítéletek, háborús és népellenes bűnösök elítélése, kivégzése mellett sok ezer ártatlan ember ellen is eljártak. 1945-47 közt 190 embert végeztettek ki, 10 ezren kerültek börtönbe. 60-70 ezer ember vesztette el állását, több tízezren menekültek, emigráltak, amíg lehetett. A rendőri túlkapásoknak se szeri, se száma nem volt. Emigrációba kényszeríttették Kéthly Annát, a szociáldemokrata párt európai ismertségű vezetőjét, Nagy Ferencet, a kisgazdák miniszterelnökét. A szovjet titkosszolgálat 1947. február 25-én tartóztatta le Kovács Bélát, a kisgazdapárt kemény gerincű, a folyamatos fenyegetésektől sem visszariadó főtitkárát. Az ő elhurcolásának napja, febr. 25. lett pár éve a kommunizmus áldozatainak emléknapja, amit Gyula város képviselőtestülete tavalyi döntése nyomán városunk is beemelt végre a hivatalos városi megemlékezések sorába.
A szovjet, sztálini minta követése, precíz alattvalói hűséggel folytatódott hazánkban is. 1945 elején mintegy 80 ezer német nemzetiségű, zömmel teljesen ártatlan magyar polgárt deportáltak marhavagonokban szovjet munkatáborokba. Sok ezren soha nem tértek haza, elpusztultak a fagyban, a gyenge élelmezés és a kegyetlenül nehéz munkakörülmények miatt. 64 gyulai német is örökre odaveszett. 750 ezer magyar került szovjet hadifogolytáborokba, ugyancsak embertelen körülmények közé. 250 ezren alusszák ott, messze a hazától örök álmukat.
Megjegyzendő: Sztálin és magyar szolgája, Rákosi megegyeztek: a nemzetközi szerződéseket félrevetve, a magyar hadifoglyok nem jönnek haza a fegyverszüneti egyezmény után sem. A békeszerződés – 1947 - után pedig számos hadifoglyot kint, a szovjetek ítéltek el valótlan állításokkal, s így azok maradtak a munkatáborokban. A legkeményebb, lényegében megsemmisítő Gulag-táborokban 100 ezer magyar sínylődött 1945-55 között.
Szenvedtek a trianoni határokon túli magyarok is. Kárpátaljáról 40 ezer magyart vittek szovjet munkatáborokba. A zömük ott halt meg. Tito kommunista keretlegényei is mintegy 35-40 ezer délvidéki magyart mészároltak le, mindenféle jogi procedúra nélkül. Csehszlovákiából 70 ezer magyart telepítettek át Magyarországra, miután földjüket, házukat elrabolták. Több tízezer magyart hajtottak szinte rabszolgaként a kitelepített németek helyére, a Szudéta-vidékre, kényszermunkára. Mindez Sztálin tudtával történt, aki a magyarkérdést vagonkérdésnek tartotta csupán.
Az 1948-tól teljesen leplezetlen sztálinista diktatúra idején 100 munkatábor működött hazánkban az ÁVH felügyelete alatt, s ezekben 44 ezren dolgoztak. 15-20 ezer embert telepítettek ki pl. a Hortobágyra, elrabolva lakásukat, javaikat. 1950 - 53 közt 1 millió ember ellen folyt politikai természetű per, és ezekben 400 ezer ítélet született. Eközben százezrek ellen folyt mindennapos megfélemlítés, éjszakai bekísérések, fizikai bántalmazás, megalázás. Az ÁVH szadistái, verőemberei, vezérei törvényen kívül álltak.
Vidéken folyt a kuláküldözés; volt kulák, akit hamis vádakkal ítéltek halálra, s akasztottak fel (mint pl. Békéscsabán Molnár Sándort), másokat ítélet és eljárás nélkül vertek agyon. Ez az időszak a beszolgáltatás, a padláslesöprés, a rendőri mindenhatóság, a félelem ideje volt a magyar vidéken. A tulajdonától (föld, gyár, bolt stb.) több ütemben mindenkit megfosztottak. Tudjuk: a gyulai Stéberl András csak pár hónappal élte túl szeretett üzeme elvesztését, melybe a lábát se tehette be az államosítás után.
Végül 1956: 2,5 ezer ember pusztult el a szovjetek elleni harcokban, 450-et végeztek ki a kádári megtorlás alatt, kb. 450-et agyonvertek ítélet nélkül, 500-an lettek a fegyvertelen tüntetők elleni karhatalmista, ill. szovjet sortüzek áldozatai, 22 ezer embert ítéltek el, 14 ezret internáltak. 800-1000 embert deportáltak a Szovjetunióba. 200 ezren menekültek külföldre: óriási vérveszteség volt ez. Az említett áldozatok emléke előtt tisztelgünk, s kívánunk a meghurcoltaknak, kivégzetteknek, halálra dolgoztatottaknak örök nyugalmat.
Február 25-én emlékoszlopot állított az Október 23. Alapítvány és Gyula városa dr. Erdődi Lajosnak, aki 1947–1955 közt volt szovjet Gulag-táborok lakója, kényszermunkása, áldozata. Róla a Gyulai Hírlap következő lapszámában emlékezünk meg.
