Az Erkel Ferenc Gimnázium maturandusai mellére is felkerültek a szalagok az elmúlt hétvégén megtartott szalagavató ünnepségen. Ezzel a hagyománnyal 4 osztály 133 tanulója lépett be jelképesen is az „érettség”, illetve az érettségi vizsgák előszobájába. A Gyulai Hírlap kérdésére Szűcs Levente, a gimnázium igazgatója elmondta, hogy a hagyományoknak megfelelően a művelődési házban rendezték meg a bál első felét, a színházterem méltó környezetet adott a nagy múltú oktatási intézmény ünnepi eseményéhez.
A bál második része a sportcsarnokban folytatódott, ahol 440 főre terített asztal várta a vendégeket. Kizárólag élő zene szólt egész este, az első zenekar egykori és mostani erkelesekből állt, őket az Antovszky Band váltotta. A szalagavató bál egyik fénypontja pedig a nyitótánc volt.
Szűcs Levente szólt elsőként a maturandusokhoz, és dr. Perjési Klára polgármester is köszöntötte a végzősöket. Beszédében az igazgató az Erkel Ferenc Gimnáziumban tanulók sokszínűségét emelte ki. Legyen szó sportról, zenélésről, tanulásról vagy a diákélet szervezéséről: kimagasló munkát végeznek a fiatalok. Erre a sokoldalúságra büszkék lehetünk – hangsúlyozta az intézmény erősségeit a vezető.
A Gyulai Hírlap megtudta, a végzősök továbbtanulási szándéka az elmúlt évekhez képest nem változott, a fiatalok nagy része beadja jelentkezését felsőfokú oktatási intézménybe. Minden erkeles érettségiző tovább akar tanulni, általában magyar, történelem vagy biológia szakon, de többen jelentkeznek orvosi, műszaki és jogi pályára is. A továbbtanulási jelentkezések beadási határideje február 15-e volt, a végzősök számára az utolsó tanítási nap április 30-a. A május–júniusi vizsgaidőszak kezdete május 3., az utolsó időpont, a középszintű szóbelik utolsó vizsganapja június 25-ére esik.
Jasik Szabocs, diákigazgató (13. E) beszéde:
Kedves diákok, tanárok, szülők és rokonok, kedves meghívott vendégeink!
A szalagavató hagyomány. Élmény és emlék, úgy a diákokra nézve, mint az őket formáló szülőkre és tantestületre. Hagyomány egy olyan iskolában, ahol elhivatott kezek formálják az intézménybe mérhetetlen tudásszomjjal érkező növendékeket, hogy a későbbiekben kitűnjenek a tömegből, mint jól megdolgozott kerámiaedények. Az Erkel Ferenc Gimnázium egy olyan kerámiaműhely, ahol hozzáértő munkatársak gondoskodnak róla, hogy a műveltség agyaggombócaiból bőséggel tapadjon minden ideérkező ifjoncra.
A szalagavató hagyomány és jelkép. Egyben szimbóluma mindannak a hévnek, lendületnek, mindent elsöprő szélviharnak, amely akadályt nem ismerve tör a magasság felé, és amelynek neve fiatalság. Itt és ma lelép a magazinok lapjairól mindaz az elegancia, az a csillogás, az a kifinomult kellem és báj, amely csak a bálok sajátja. A gimnázium diákjai itt és ma először kortyolhatnak a felnőttkor kútjából, amelynek vize a sikeres, boldog holnap ízétől zamatos.
Én, mint érettségi előtt álló diák, gondolkodni kezdtem azon, vajon mit jelenthet igazán felnőtté válni.
Tizennyolc évesek vagyunk, büntethetőek. Már különösebb probléma nélkül vásárolhatunk a boltokban dohánycikket és alkoholt. Vajon ezt jelenti felnőttnek lenni? Talán a szalagavató vagy az érettségi? Hol kezdődik a „felnőttség”? Talán az első szerelem vagy az első görbe este, amely az opálos hajnalon még az utcán talál? Talán a megszerzett jogosítvány vagy éppen a rettegett vizsga, melyet generációk tettek le? Talán egy kitanult szakma vagy egy diploma jelenti a felnőttkor kezdetét? Talán az első fizetés vagy az első adóbevallás? Aligha. A felnőttkor észrevétlenül lopódzik be a hétköznapok megszokásainak hátsó ajtaján, de csak ha hagyjuk és akarjuk.
Hogy mennyire felemelő érzés e gimnázium vérkeringé-sének részét képezni, az szavakban talán kifejezhetetlen, sőt talán nem is szükséges kifejezni. Sokan egyetemen és főiskolán folytatjuk tanulmányainkat, s ehhez kívánok mindenkinek sok sikert és kitartást. Számunkra ez az utolsó év az Erkelben, egy olyan év, amelyből nem hiányozhatnak sem a szerenádok, sem a bulik, sem pedig a hajnalig tanulás.
Végül, mielőtt unalmassá válnék, engedjék meg, hogy Kosztolányi szavaival búcsúzzam:
„Most elfogott a vágy, hogy élvezzem diadalomat. Éppen ki akartam nyújtani zsibbadt lábaimat, hogy végre pihenjek és pihegjek, hogy végre föl is lélegezzem, szabadon és boldogan, amikor a kalauz odalépett ablakomhoz, kifordította az útirányjelző táblát, s ezt kiáltotta: ’Végállomás’.
Elmosolyodtam. Lassan leszálltam.”
