Az 1956-os forradalom évfordulója a legjelentősebb nemzeti ünnepeink közé tartozik. Október 23-án magától értetődő természetességgel találkozunk a forradalom emlékhelyein, felidézzük az októberi eseményeket, koszorúk sorát helyezzük az emlékművek elé. Ez így természetes, így helyes, ezen a napon nem is történhet másképp. Nagyon jó, hogy ez így van, az idő kizökkent kerekét egy nemzedék helyretolta.
Nem mindig volt ez így, én emlékszem más időkre is. Emlékszem azokra a történelmi pillanatokra, amikor a forradalom tiszteletére az első kopjafa felemelkedett városunkban. Nincs ez még olyan messze, bátor emberek állították, úgy 30 évvel ezelőtt, s elindult egy új történet. Az a történet, amit ma is írunk. A forradalom emlékeit a felejtés rétegei közül kellett előásni, s amikor az októberi mozaikok képpé összeálltak, nemcsak a fiatalabbak, hanem a kortársak is meglepődtek. 1956 októbere ilyen szép volt? Ennyi erő, ennyi önfeláldozás volt az emberekben? Így megemelkedett egy nemzet? Ilyen világos volt előttük, hogy merre kell menni?
Ma már pontosan ismerjük a forradalom történetét, tudjuk, mi történt Budapesten, és aki akarja, szinte óráról órára felidézheti a gyulai eseményeket is. Október 23-a, kedd, Budapest napja volt, mivel a rádió még pár napig a hatalom kezében maradt, vidékre lassabban értek el a hiteles hírek. 1956. október 26-án, pénteken már Gyulán is feszültséggel telt meg a levegő. Az izgatott fiatalok Simonyi Imre köré gyűltek. A délutáni jelenetek filmbe illőek: Simonyi – ahogy egy, a kezét az események ütőerén tartó költőhöz illett – beballagott a tanácsházára, és sokat sejtetően csak annyit mondott: „Úgy érzem, hogy tüntetés készül, amennyiben szükség lesz rám, úgy a lakásomon megtalálnak.” Ezzel annyit akart mondani, ha nagy baj lesz, ő képes csillapítani az embereket.
Nem volt már ideje hazamenni, a tüntetés elkezdődött. Ismerjük a tüntetők útját, amely a szovjet emlékműnél ért véget, s a vörös csillag lehúzásával végződött. Olyan mozzanata volt ez a forradalom gyulai eseményeinek, mint Budapesten a Sztálin-szobor ledöntése.
Október 27-én, szombaton délelőtt mintegy 8000 ember hömpölygött a mai városháza és a levéltár közötti téren és a környező utcákban. Senki nem tudta pontosan, mi történik az elkövetkező órában. Akik emlékeztek az 1945 utáni koalíciós időkre, emlékeztek Nádházi Jánosra is, és tudták, hogy a fiatal szociáldemokrata politikus milyen jól tudott beszélni, és hogy tudott hatni az emberekre. Szinte odatolták a tanácsháza erkélyére, hogy beszéljen a sok ezer emberhez. Nádházi János beszélt, a tömeget beszédével önmaga fölé emelkedő, összetartozó érzelmi közösséggé formálta. „Megható volt, amikor azt mondta, hogy fogjuk meg egymás kezét. Most is magam előtt látom a könnyes szemű, mosolygós embereket, szinte érzem a mellettem állók meleg, bajtársias kézszorítását” – írta visszaemlékezésében hatvan évvel később M. Szabó András, a forradalmi bizottság elnökhelyettese. Gyulán ez volt a forradalom győzelmének pillanata.
Az eseményeket sorolhatnánk tovább, a forradalmi bizottság, a nemzetőrség megalakulásától a forradalmi hétköznapokig. Ami nagyon lényeges, a történet nem november 4-én ért véget, hanem december 17-én. Gyulán nem volt laktanya, ide szovjet csapatok nem vonultak be. S a tényleges hatalom egészen december közepéig a forradalmi bizottság tagjainak kezében maradt. A város lakossága december elején ugyanúgy 8000 fős demonstrációval állt ki a forradalom mellett, mint október 27-én. A forradalom Gyulán a szovjet fegyveres erőkre támaszkodó karhatalmista akciót követően, december 17-én ért véget.
Ahogy a forradalom, úgy a megtorlás eseményeit is pontosan feltárták a történészek. A történteket tehát ismerjük, ismerhetjük. Kérdés viszont, hogy ennyi év után megérint-e bennünket a forradalom hangulata? Vajon értjük-e, miért volt könnyes a Nádházi Jánost hallgató emberek szeme? Eszünkbe jut-e, egy húszéves fiatal lánynak, Mány Erzsébetnek és Farkas Mihálynak mi adott erőt ahhoz, hogy maguk köré gyűjtsék a gyulavári fiatalokat, hogy december közepén – amikor az országban már sortüzek dördültek –, szembeszálljanak a karhatalmistákkal, s ha kell, a szovjet fegyverekkel is.
Ahogy 1848-hoz, úgy 1956-hoz is hozzátartoznak az érzelmek: a bátorság, az önfeláldozás, az elszántság. A röplapokban, a politikai nyilatkozatokban ott vannak a politikai célok: szabadság, függetlenség, parlamentáris demokrácia, Európa. A történetek részleteiben pedig ott vannak az emberi érzelmek. Amikor a lyukas zászlót ábrázoló emlékmű talapzatához odaállítjuk elegáns koszorúinkat, próbáljuk felidézni a politikai célokat és a hajdani érzelmeket is. Alighanem időnként mindnyájunknak szüksége van ilyen múltidéző pillanatokra.
*(Ez a beszéd hangzott volna el a gyulai október 23-i ünnepségen.)
