„Édesapám, Gálla Rezső a mai Szlovákiában született, Körmöcbánya környékén, ami akkor még az Osztrák–Magyar Monarchia része volt. Egy szlovák palóc ágnak lehetett a tagja. Tízévesen vesztette el a szüleit, a nyolc gyereket szétosztották a rokonok között. 1916-ban vonult be, egészségügyi katona lett, az olasz frontra került. A háború után Pesten dolgozott szabómesterként, egy barátja csábította Gyulára.
Édesanyám, Zsiga Margit mezőberényi magyar, de volt egy német őse, aki a 19. század elején Badenben serfőző mester volt. Az akkori szokás szerint vándorúton tanulta ki a szakmát, Görögországba akart jutni Magyarországon keresztül, de mivel itt szerelmes lett egy magyar lányba, nem ment tovább.
Anyám szülei korán elváltak. Nagymamám szegény volt, dolgoznia kellett; így anyám két és fél éves korában lekerült egy nagynénihez Gyulára. A Kossuth téren, a zsidó templom és a gimnázium között laktak, a nagynéni élettársa egy zsidó kocsmáros volt, ők nevelték fel anyámat.
A szüleim 1921-ben házasodtak össze, én 1925. február 9-én születtem. Iskoláimat itt végeztem, négy elemeit a Petőfi téri katolikus elemi iskolában, amely ma is megvan; majd négy polgárit a leány polgáriban, a volt „egyes” iskolában. Onnan különbözetivel Békéscsabára kerültem a Magyar Királyi Állami Lórántffy Zsuzsanna Leánygimnáziumba, ahol 1943-ban érettségiztem.
Akkor a háború már javában zajlott, szegények voltunk, kilátástalannak tűnt az élet, nem tudtam, tanuljak-e tovább, vagy sem. Az egyik osztálytársnőm javasolta, hogy menjünk Kassára, amely akkor Magyarország része volt. Beiratkoztam az ottani Magyar Királyi Állami Kereskedelmi Főiskolára, de fél év után rájöttem, hogy nem érdekelnek az ott tanított tantárgyak.
1944. március 19-én bejöttek a németek, március végén hazajöttem Gyulára. Itt éltem át életem legborzalmasabb évét: Magyarország hadszíntér lett, megindultak a bombázások; hallottuk, amikor Békéscsabát bombázták, mert a föld vezette a detonáció hangját. Elkezdték deportálni a zsidókat. Bekerültünk a gettóba, de mint keresztényeket, áttettek minket a Kossuth tér másik végébe, egy zsidó lakásba, ahonnan a lakókat korábban kitelepítették.
Bejöttek az oroszok is, rettenetes év volt. De engem csak foglalkoztatott a továbbtanulás. Szerencsére egy volt szobatársnőm, akivel Kassán együtt voltunk, Debrecenből írt nekem, hogy menjek oda a Tisza István Tudományegyetemre orvostanhallgatónak; ő már beiratkozott. Elég komolytalan volt részemről, hogy a legdrágább egyetemre menjek tanulni, amikor akkora szegénységben éltünk, de hát fiatal voltam. Két évig ott tanultam.
Itthon Dallos Ferenc polgármester megszüntette az italmérő üzletünket. Apám 75 százalékos munkaképtelen hadirokkant volt, a néhány alkalmazottal működő kis női szabóságot államosították, én még semmi sem voltam, anyámnak kellett eltartania a családot. Nagyon nehezen éltünk.
1950-ben ápolónő lettem a gyulai kórház szülészet-nőgyógyászati részlegén, Árvay tanár úr osztályán. Szakképesítésem még nem volt.
Augusztusban találkoztam egy volt iskolatársnőmmel, aki Budapesten, a Városmajor utcában, a mai szívsebészeti klinikán dolgozott, ő mondta, hogy ott is szükség van ápolónőkre. Szeptemberben már ott dolgoztam.
1951-ben ápolónői szakképesítést szereztem, de beadtam a jelentkezést a Pázmány Péter Egyetem orvosi képzésére is. Fel is vettek. Nappal egyetemre jártam, éjjel dolgoztam. Novemberben már olyan fáradt voltam, hogy elaludtam az órákon. Az egyik csoporttársnőm, aki látta, hogy alszom, javasolta, hogy kérjek ösztöndíjat. Mondtam, hogy kértem, de nem kaptam. Ő azt kérdezte, ha megkapom, abbahagyom a munkát? Igen – feleltem. Akkor valahogy megkaptam a maximális ösztöndíjat, ami havonta 400 forint volt. Le tudtam tenni a vizsgákat, harmadévesen olyan jól sikerültek a szigorlatok, hogy jeles lettem, kétszeres ösztöndíjat kaptam. Ez hatalmas segítség volt, mert itthonról nem tudtak támogatni.
Még egy segítséget kaptam negyedéven az egyetemtől: a Péterfy Sándor Utcai Kórház szakrendelésén dolgozhattam délután 5 és 8 között. Az is havi 400 forintot jelentett, amit haza tudtam küldeni a szüleimnek, akik nagyon nagy szegénységben éltek, bár anyám közben kapott takarítónői állást a Kossuth téri szociális otthonban, ami ma is megvan.
1954-ben fogászaton dolgoztam, ’55-ben a Péterfy Sándor utcán, a szemészeten. Ott ismertem meg a későbbi férjemet. 1956-ban végeztem. Szeptember 29-én kaptam meg a diplomát. Ez szombatra esett.
Hétfőn reggel 8 órára be kellett vonulnom katonának. A Róbert Károly körúti katonai kórházban éltem át az októberi eseményeket. November második felében próbáltam hazajönni, de nem jártak a vonatok. Anyám táviratot küldött, amely öt nap alatt érkezett meg, hogy adjak életjelet magamról. De nem tudtam.
Pedig a kórház már elengedett volna minket, mert nem tudtak enni adni. Vidékről küldtek fel ennivalót az „éhező Pestnek”. Hódmezővásárhelyről is érkezett egy teherautó, a sofőr felajánlotta, hogy reggel, mikor indulnak vissza, hazavisznek. Velük mentem, Vásárhelyről már járt vonat Orosházáig. Az éjszakát Orosházán töltöttem, reggel egy ingázó vonat indult Békéscsabára, azzal tudtam hazajutni.”
Gálla Éva idáig mesélte élete történetét dr. Görgényi Ernő polgármesternek 2015-ben, 90. születésnapján. Azt mondta, ezután igazán semmi különös nem történt már vele. A béke évei jöttek.
1958-ban Gyulán házasságot kötött az állatorvos dr. Hegedűs Gáborral, akivel 54 évig éltek együtt. Az év októberében megszületett a fia, Gábor, 1960 márciusában a lánya, Éva. 1962-ben belgyógyászatból szakvizsgázott, 1964. február 29-én szakfőorvosi kinevezést kapott.
1975-ben igazgatói főorvosi dicséretben részesült az egészségügyi szolgálatban teljesített munkássága elismeréséül. Nyugdíjazásáig, 1987-ig a gyulai kórház belgyógyászati szakrendelésén dolgozott. Látta felnőni három unokáját és megismerhette két dédunokáját.
2020. augusztus 1-jén hunyt el.
A polgármesteri köszöntésen elhangzott szöveg alapján szerkesztette: Hegedűs Zsuzsa. Közreműködött: Hegedűs Éva.
