Hunya Gábor
Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Az ön valódi szakterülete a gazdasági földrajz. Honnan ered, mire vezethető vissza a kortárs képzőművészeti alkotásokra irányuló gyűjtőszenvedélye?
A szakmámhoz kevés köze van. Már egyetemistaként sokat jártam kiállításokra, múzeumokba. Érdekelt, hogyan látják a művészek a világot, mi a mondanivalójuk. A műgyűjtés egy egészen más dolog. Azt szokták mondani, akkor lesz valakiből gyűjtő, ha már több képe van, mint ahány fala. Amikor már nem csak dekorációt gyűjt, hanem azért gyűjt, mert izgatja valami a művészetben. Ami engem izgat, az a művészet reakciója a kortárs társadalmi folyamatokra. Ez vitt rá arra, hogy olyan műveket vásároljak, amelyeken közvetlenül tükröződik a korunk. Egy fa szépségéről például nehéz újat mondani, bár vannak erre is sikeres példák. Engem inkább az foglalkoztatott, hogy a kommunizmus feldolgozása, a rendszerváltás-kori viszonyok hogyan, milyen irányba formálták az alkotók gondolkodását, látásmódját.
Miért pont román kortárs művekre esett a választása a magyarok mellett?
A szakmámnál fogva sokat járok Bukarestbe, a román gazdaságról írok elemzéseket, úgyhogy amikor elkezdtem Magyarországon gyűjteni, az volt a soron következő bukaresti utamon az első, hogy keresni kezdtem az ottani művészeti szcénát. Ismerősökön át eljutottam helyi művészekhez, és megvásároltam az első képeket. Nagyon izgalmasnak találom, mennyire eltérő a két ország művészete. Nemcsak a társadalmi hagyományok különbözők, hanem az is leolvasható a műalkotásokról, hogy a román egyetemeken másfajta művészetet oktatnak, mint az ittenieken. A gyűjteményemet így egy nagyon érdekes kettőség jellemzi.
Miként fogalmazható meg konkrétan ez a kettőség?
Azt hiszem, a bukaresti főiskola, amiként maga a város is mindig Párizsra figyelt. Az a fajta posztimpresszionizmus, amit Ion Batranu művészete közvetít, Magyarországon nem létezik. Egyszerűen nem tudok egymás mellé tenni egy magyar és egy román alkotást, annyira más a kettő.
Mégis sikerült…
Ebben két kurátor segített, Pilinger Erzsébet és Hunya Krisztina. Ez úgy történt, hogy tartottam egy előválogatást, amelynek során kiszelektáltam azokat a műveket, amelyet látni akartam a tárlaton. Ez egy nagyon fontos lépés volt, mert a gyűjtemény nagy részével egyébként nem találkozom, hisz a kétszáz alkotás javarésze be van raktározva. A tárlat gondolati tartalma és az esztétikai megjelenés azonban a két művészettörténésznek köszönhető.
Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Miért tartotta fontosnak, hogy Gyula városában is bemutassa műalkotásait?
Én 7 és 18 éves korom között itt éltem. Édesanyám két éve halt meg, addig rendszeresen hazalátogattam. Valamelyest tehát ismerem az itteni közeget. Amikor nekikezdtem a családi hagyaték felszámolásának, megismerkedtem Durkó Károllyal, akinek van egy galériája, s rajta keresztül értékesítettem néhány megörökölt képet. Végül kialakult a kölcsönös érdeklődés. A Kohán Képtárat ismertem, tudtam, hogy egy jó kiállítótér. A kezdeményezésből az lett, hogy mellé állt a múzeum is. Ebben meghatározó szerepe volt Dombi Ildikónak, az Erkel Ferenc Kulturális Nkft. kiállítóhelyekért felelős ügyvezetőjének. Kiderült, hogy a nyári szezonra át akarják rendezni az állandó Kohán-kiállítást, a köztes időszak pedig alkalmassá vált egy időszaki tárlat megvalósítására. Úgyhogy jó helyen jó időben jelentem meg elképzeléseimmel, és támogató közegre találtam.
Milyennek a tapasztalatai azt illetően, hogy van-e Gyulán igény az ilyen jellegű kiállításokra?
Nem kérdeztem most rá, hány látogatója van a tárlatnak. Korábban azt hallottam, napi öt-hat, majd ez felment tíz fölé. Azt is mondhatnám, egyáltalán nem rossz ez a szám. A kortárs képzőművészet iránt ugyanis mindenütt nagyon gyenge az érdeklődés. Ha nem ismeri valaki a nagy húzóneveket, jóllehet mind El Kazovszkij, mind pedig Birkás Ákos a kortárs magyar művészet elég jelentős alakja, akkor nem vonzódik hozzá. Az iskolában nem is tanítják, de még az érdeklődést sem keltik fel a jelen alkotásai iránt. Egy zenei vagy irodalmi koncert, est sokkal több érdeklődőt vonz, mint egy kortárs kiállítás. Ez Pesten is így van, nem csak Gyulán. Amiként a tárlatvezetéseken is el szoktam mondani, minden kép olyan, mint egy könyv, mindeniket meg kellene fejteni, dekódolni, hogy mi van benne és miért van benne. Csupán ránézni nem elegendő. Sokunknak ehhez kevés türelme van, nem úgy gondolja, hogy ezt csinálnia kellene. Nem tanulta az iskolában.
Gyűjteményének bizonyos darabjai már megfordultak néhány városban. Hol, és ott milyen volt a recepciójuk?
Egyéni kiállításunk Budapesten és Bukarestben, valamint a moszkvai magyar kultúrintézetben volt. Nyilván sokat számít, mennyire jó a hely, ahová elvisszük a kollekciót. Mert például a Műcsarnok, ahol még az előző vezetés alatt működött egy Art Fanatics elnevezésű kiállítás-sorozat, amely kortárs magángyűjteményeket mutatott be, s az enyémnek is adott egy termet, remek választásnak bizonyult. Ilyen volt még a budapesti Bálnának az az eseménye, amely kifejezetten a kortárs művészetre és a magyar gyűjteményekre volt ráépítve, s amelyen tőlem is szerepelt négy alkotás. A nagyvárosok fő kiállítóhelyeinek ugyanis megvan az a látogatói rétege, amely megnézi a tárlatokat. De Gyulával sem vagyok elégedetlen. Már az is nagy szerencse, ha akad egy olyan látogató, aki eljön ide, és elgondolkodik azon, amit itt lát.
Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Mik a további tervei?
Miután a kiállítás anyaga egy új válogatás, hisz minden egyes tárlat más és más, szeretném egy kis kiadványban megörökíteni. Már írattam is két tanulmányt hozzá. Az egyiket Caterina Preda román politológus írta a román és a magyar rendszerváltás művészeti közegen át szemlélt összehasonlításáról, a másikat Pilinger Erzsébet, a Knoll Galéria vezetője az installatív művekről és a galériához tartozó Nemes Csaba bizonyos munkáiról. Lesz még egy összefoglaló is a tárlat recepciójáról, így valószínűleg az év vége felé már meg fog tudni jelenni a katalógus. Kiállítási tervek mindig vannak, én pedig nyitva állok az újabbakra. Úgy gondolom, a művészet közkincs, nem zárhatom el az emberek elől. Amim van, azt be kell mutatnom.
Az Emlékezet és elvágyódás című kiállítás képei közül melyik az a mű, amelyre különösképpen felhívná a gyulai látogatók figyelmét, és miért?
Mivel Gyula a román és a magyar kultúra találkozási pontján található, amely a tárlatnak is egy nagyon szerencsés helyet biztosít, Sugár János köztérre szánt alkotását, egy útjelző tábla formáját öltő művet ajánlanám a gyulaiak figyelmébe. Ennek egyik oldalán a magyar Elnézést, a másikon a román Scuze felirat szerepel. Ez a mű az egymás iránti megértés, az árkok betemetése és a kölcsönös elfogadás jegyében született, ezt a mondanivalót közvetíti. Én ezzel az üzenettel teljes mértékben egyetértek, sőt szeretném, ha mindenki elgondolkodna rajta.
