A L’art pour l’art előadásainak címei olyanok, mint maga a műsor: többértelműségük nemcsak mosolyt fakaszt, de elgondolkodtat is. A Szászi Móni, Dolák-Saly Róbert, Laár András és Pethő Th. Zsolt által tavaly bemutatott „Halványlila gőz” is ilyen, utal az ember ködös bizonytalanságára, csakúgy mint az alfarhangra.
Csak semmi fakszni, a társulat jelenetei helyszínfüggetlenek, csaknem díszletmentesek, aminek köszönhetően a kvartett játéka nemcsak akárhol megél, de „otthonosan is mozog” az ország bármelyik deszkáján, így a gyulai tószínpadon – a halak, a békák és a publikum tagjai között – is. (Utóbbiak közül néhányan a későbbiek során saját bőrükön tapasztalhatták meg, hogy „a l’art pour l’art-on az első sorokban ülők joggal lehetnek beszarva”...)
A számtalan kacagtató epizódban feltűnt csaknem az összes régi ismerős: Leopold, a diamesélő „polondmester” (Dolák-Saly), a pöffeszkedő, önelájult költő (Laár), Naftalin Ernő (Dolák-Saly), aki ezúttal a tökéletes társ keresésében nyújtott mélyenszántó útmutatást a nézőseregnek. Kíváncsi Hajnalka (Szászi) 10 másodpercet vissza-visszautazni képes emberrel készített riportot, majd hamar feltűntek a méltán közkedvelt Besenyő család tagjai is: Besenyő Pista bácsi (Laár) kolbászt idomított, Besenyőné Bényei Margit (Pethő) és Zigóta (Szászi) fogorvosnál járt, Parittya Setét Antal (Dolák-Saly) pedig megénekelte, miért nem sikerült még nővel lennie. A – lehet, hogy komp akart lenni, de – kétségkívül nem komplett Ede Bede bácsi (Laár) Tompikát is alakította a mesében, amelyben a gusztustalan pajtás a frizuravarjúval találkozott. Jampi Jancsi (Laár) dala magáról a daláról szólt valós időben, Pandacsöki Boborján (Dolák-Saly) pedig igencsak kipendült, már sárkányok legyőzésével és királylányok megmentésével is foglalkozik szabadidejében.
A L’art pour l’art társulat vetítésekkel, versekkel, dalokkal tarkított előadása mindig egyedülálló. Sokszor csak sejthető, hogy a szerepből való kiesések garmada közül melyik előre megírt és melyik rögtönzött, melyik egymás szándékos ugratása, és melyik ered a bakikból. Jöhet akár egy-egy technikai malőr (jött több is), amiből csak újabb és újabb kacagtató improvizáció születik. Az összeszokott csapat folyton a színjáték és a valóság határait feszegeti, és kétségkívül bármelyik fenti recept bevált indítéka a visszatarthatatlan hahotának.
Mindezen túl a társulat kiváló nyelv-mű-velő: szállóigéik, aforizmáik, szófordulataik már évtizedek óta beépültek a köznyelvbe, és ez az alkotófolyamat még mindig tart! A legfrissebb merítésből például a „fele se tré” vagy a „nyúlalom a hosszú élet titka” is esélyesek a nyelv-gyök-ér-verésre.
De nem csak a múlhatatlansága miatt időutazó a csapat, és nem is azért, mert az idő fogalma vagy az időutazás témája rendre föltűnik az előadásokon. Az idén 32 esztendős alkotócsoport sokadjára bizonyította, hogy a valóságban is képes az időutaz(tat)ásra: fellépéseik során időzavarba kerül a néző, és nem tudja, hová röppent ripsz-ropsz az életéből másfél-két óra. Szerintem időgépet használnak.