Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Harminc év napsütése egyetlen órában

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • G. K. E. KULTÚRA • 2018. június 09. 22:35
Harminc év napsütése egyetlen órában
Grecsó Krisztián önmagáról és a világról mesélt a gyulai könyvhéten

Begyakorlott, összeszokott párosként ült egy asztalhoz és közönség elé Grecsó Krisztián József Attila-díjas író és Kiss László, aki a házigazda szerepét vállalta magára. A 89. Ünnepi Könyvhét június 8-i beszélgetésén a meghívott már ismert „harminc éves” napsütéses történetein kívül újak is előkerültek az emlékezetből.

Kiss László és Grecsó Krisztián

Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő

Négy és fél év után jött el ismét a gyulai Ünnepi Könyvhétre beszélgetőtársként Grecsó Krisztián, mert egyébként gyakran jár vissza Budapestről. Legutóbb a várszínházban lépett fel, de a könyvtárnak is volt meghívott vendége.

Az esten sok mindenről szó esett, ám elsősorban a József Attila-díjas szerző irodalmi tevékenységéről, többek között a tavaly megjelent Harminc év napsütés című kötetéről, amely tárcanovellákat tartalmaz. A Kortárs címűben például azt ismeri fel, hogy a kortárs irodalom tényleg kortárs, nem csak a nevében az. Vannak szerzői, akik akár a plázákban is dedikálnak, felolvasóesteket tartanak, és akikkel el lehet beszélgetni könyvtárak udvarán. Ennek kapcsán Kiss László megkérdezte, milyen volt az első könyvélménye, hisz egy erősen rusztikus környezetből származik, Szegvárról.

A háttértörténetről azt hallottuk, hogy a találkozás annak az eszmélésnek volt a része, amikor még hályogkovács módjára teljesen ösztönösen és gátlástalanul, de legfőképpen kreatívan bármihez hozzá mert nyúlni. A szerencséje az volt, hogy ezt a kedvét, bátorságát nem törték le, vagy csak kevés alkalommal, mert kiváló pedagógusok mellé sodorta a sors. De a néptánc is a megfelelő irányba terelte. 1991 körül alkalma adódott eljutni Erdélybe, a hosszú ideig elzárt világba, ami számára egy egészen különös élményt jelentett, és nem csak ennyit: nagy meglepetést is. Mert egészen addig nem tudta, hogy a néptánc lehet élő is.

 

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő

Aztán egy másik ehhez hasonló meglepetés is érte. Csíkmadarasra került, egy tisztaszobába, ahol talált egy könyvet, amelynek nem volt címlapja, s így nem tudhatta meg, hogy a kötet szerzője, akinek a műve iránt rajongani kezdett, él. De megdöbbent, amikor kiderült, hogy igen. Hogy Kányádi Sándor igenis él. Hogy az is lehet író, aki még nem halt meg.

A hályogkovács bátorsága azonban idővel eltűnt. Nem is gondol már rá nagy szeretettel, a dalszerzői tevékenységére sem, a rendezőire sem, és a többi kezdeti zsengéire sem. Az egyik első prózai munkája például egy evangélium volt. A 20 éves gyermek tökéletes hályogkovács-bátorsága nélkül ezt nem lehetett volna megírni. Mert ugye, ki az a lüke, aki evangéliumot ír? Ő viszont akkor úgy érezte, képes hozzátenni valamit a történethez és a műfajhoz. Most, 42 évesen már sokkal tudatosabb és sokkal óvatosabb.

 

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő

Egyszer részt vett egy szegvári akadályversenyen, amelynek a végén egy műveltségi tesztet is kitöltettek vele a Károlyi-kastélyban. Azt is meg kellett ekkor fejteni, hogy ki írta A szegvári bál című művet. A kérdés azonban eleve helytelen volt, mesélte Grecsó Krisztián, mert A szegvári bál nem önálló alkotás, hanem Móricz Zsigmond Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét című munkájának egyik fejezete, amely ott játszódik, ahol a kérdést feltették. Ugyanott, ahol a saját Isten hozott című regénye, valamint a Jelmezbál című novelláskötetének egyik fejezete is játszódik, és amelyben épp a Móricz-féle szöveget dolgozta fel. A vetélkedőn végül csupa rossz válasz született, mert a csapatok mindegyike arra tippelt, hogy ő a szerző. Ezek után írta meg A szegvári bálat, hogy legközelebb helyesek lehessenek a megfejtések, mondta a meghívott.

– Ez a játék azért van, mert nagyon élvezem azokat a szálakat, amik lelógnak, amikhez jó hozzáfűzni a tiédet. Azt a hagyományt, amelyhez szívesen kapcsolódom, és amit érteni vélek, aminek az esztétikája számomra kedves – fogalmazott az író.

 

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő

A könyvélménye tehát nagyon kettős volt, ez a családjának és az édesapjának a kettőségéből adódott. Egyfelől ott állt mellette a tradicionális, többgenerációs paraszti família a nagyszülőkkel, akiknek az értékrendje beszűrődött az övébe is. Másfelől pedig az édesapja, aki már a lázadó típust képviselte, olyan volt, mint egy örökös kitörési kísérlet. Könyékig érő lila hajat viselt, amit hagymával színezett, s gitározott egy zenekarban, ami hippi is volt, meg nem is, keménynek tűnt, de lágy zenéket játszott. Nos, ez az apa tőle viszont elvárta, hogy rendszeresen olvasson, egy olyan házban, amelyben mindössze két könyvhöz lehetett hozzáférni, a Bibliához és a Kalendáriumhoz. Ezt a kettőséget látta tehát: a falu bolondját, akit tisztelnek, szeretnek, de nem tudnak vele mit kezdeni, s a hagyománytisztelő ősöket. Ezek a széttartó utak határozták meg pályáját.

Grecsó Krisztián bevallotta azt is, hogy mindig is mintakövető volt, hatni tudtak rá a divatok, az 1990-es évek elején például a cseh Hrabal. Akkoriban minden pályakezdő fiatal fecsegős hrabali mondatokkal igyekezett megmutatni, mennyire tud írni. Aki szintén végigsöpört, az Marquez volt. Az ő hatására mágikus novellák születtek, a Száz év magány alól ugyanis nem lehetett kikerülni. Őt Szerb Antal Utas és holdvilága kapta el nagyon, mert hisz abban, hogy az olvasás segít a nevelésben, és azért is, mert a kötetet rettenetesen sok mindenre találja alkalmasnak: rá alapozva turisztikai változtatásokat is kezdeményezne Budapesten. Azt mondaná, kerüljön a várba az Ulpius-ház, hogy legyen hová felmenniük a reménytelen szerelmeseknek.

– Az emberek gyermekek, szeretik az ilyesmiket – jegyezte meg a könyvhét vendége.

 

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő

A magyar társadalom nyelvhez fűződő viszonyáról kifejtette, létrejött egy derékhad, ami eddig nem létezett. Ez azt jelenti, hogy az erős középszerű novellák száma megtízszereződött, és kijelenthető, sok jó szöveg születik. Ebben talán van némi szerepe annak is, hogy az embereknek írniuk kell a közösségi oldalakra, amik gyakorlati felszínek számukra. Kérdés viszont, hogy ezzel párhuzamosan többen olvasnak-e, vagy csupán egyfajta terápiás, önismereti szövegezésről van szó, az írjuk ki maginkból jelenségről, amit a pszichológusok is szoktak javasolni.

A beszélgetésen természetesen Grecsó Krisztián szíve csücske, a „fotelos könyv”, a Pletykaanyu című novelláskötet is előkerült, mert annak idején, amikor kiadták, óriási botrányt kavart. Egyesek ugyanis magukra ismertek az írásokban, amelyekben nem is voltak feltétlenül benne. Azóta viszont mintha megbékéltek volna a szerzővel, állapította meg Kiss László, hisz még díszpolgári címet is adományoztak neki. Most már inkább csak azt neheztelik, hogy kimaradtak a könyvből. Időközben ugyanis megértették, hogy kívülről nézve a történetek másképpen mutatják magukat, azt érzékeltetik, hogy az író szeretettel gondolt a figuráira. Letisztult bennük, hogy létezik egy külső szem is, nem csak a belső, a közösségi.

 

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő

– Szomorú, mert jobb lett volna, ha nem értik ezt meg. Nem kell mindenkinek mindent megértenie, egyáltalán nem baj, ha nem értünk mindent – állapította meg a könyves esten a meghívott. Úgy vélte, amikor egy olyan történetről derítjük ki, áruljuk el, hogy fikció, amely az olvasónak nagyon kedves, és amelyről nagyon szeretné, hogy igaz legyen, akkor megfosztjuk őt egy hatalmas élménytől, hittől.

A Harminc év, visszük a napsütést! című irodalmi est végén Grecsó Krisztián a Harminc év napsütés című kötetéből olvasta fel az alcímet megmagyarázó részt.

Összes cikk - lent (max 996px)
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)