Kivételes szerencsében volt annak része, aki közelebbről ismerhette, megismerhette, akinek megadatott, hogy ellesse egy-egy gesztusát, élvezhesse magától értetődő választékossággal megfogalmazott gondolatait, tanúja legyen mindig igényes megnyilvánulásainak.
Kivételes pálya az övé: bár tudása, felkészültsége, emberi kvalitásai alapján egyetemi katedra illett volna hozzá, ő mindvégig hű maradt szülővárosához, az őt felnevelő közösséghez, alma materéhez.
1924 októberében született Gyulán, többgyermekes iparos családban. A családi környezet kora gyermekségétől az értékek megbecsülésére és tiszteletére formálta az értelmes, minden jóra fogékony kisfiút. Ez a pozitív szellemiség vezetett el az értékek magas szintű közvetítéséhez: a tanári pályához.
Tanulmányait Gyulán, a józsefvárosi katolikus elemi iskolában kezdte, amely – ahogyan ő megfogalmazta – úgy élt emlékeiben, mint a rend és a béke szigete, ahol megtanulta, hogy helye van a teremtett világban. Legszebb emlékei a ministrálásokhoz és a cserkészapródcsapat életéhez fűződtek. 1936 őszén a gyulai katolikus gimnáziumba iratkozott be, s itt szerzett 1944-ben kitűnő érettségi bizonyítványt, de a nyolc év alatt is mindig kitűnő eredménnyel végzett. Diáktársainak mindvégig példaképe volt, sohasem kérkedett kiemelkedő tudásával, diáktársaival mindig segítőkész volt. Hálatelt szívvel emlegette egykori tanárait, büszke volt arra, hogy később, immár pályatárs tanárként, közülük nem egy barátságába fogadta. Szeretettel idézte fel a lelkiség és a jellemépítés, a szabadidőtöltés színtereit: a Mária-kongregációt, a Maróthi János Cserkészcsapatot, a Vörösmarty Mihály Önképzőkört. Szavait idézve:„Ez az iskola adta meg egész további életem vezérelveit. Nagyrészt neki köszönhetem azt, ami vagyok.” Az éppen 1950-ben Pázmány Péterről Eötvös Lórándra átkeresztelt tudományegyetemen szerzett matematika-fizika szakos tanári oklevelet, és még ebben az évben kinevezést kapott időközben államosított egykori iskolájába, a gyulai gimnáziumba.
Hivatásból lett tanár. Lehetett volna kitűnő jogász, nyelvész vagy mérnök, de egy volt tanárával történt beszélgetést követően – miután már felvételt nyert a műegyetemre – visszakérte onnan az iratait, és tanulmányait a tudományegyetemen folyatta.
Gimnáziumi tanársága mellett 1951 és 1954 között a gimnázium mellett működő, gépészmérnöki szakra előkészítő szakérettségis tanfolyam tanára is volt. Az itt végzős tanítványai is a legteljesebb tisztelettel veszik körül, mert érzik, tudják, hogy abban az egy-két évben igen sokat köszönhetnek neki, emberségben és szakmai felkészítésben egyaránt. A nyugdíjazása előtti években a dolgozók gimnáziumának volt a vezetője.
Szerencsésnek mondhatta magát az a nemzedék, amelynek ő volt a matematika-fizika tanára, osztályfőnöke. Tanári munkáját a nagyfokú emberi és szakmai igényesség jellemezte. Magas volt a mérce, de nem magasabb, mint amit ő teljesített. Kristálytiszta logikával tartott magyarázatait, egy-egy legendás fizikai kísérletét még évek múlva is emlegették volt tanítványai.
Még fiatal tanár korában – ismerve képességeit – igazgatóságot, moszkvai ösztöndíjat ajánlottak fel neki, de ő egy pillanatra sem szédült meg a lehetőségektől, hogy így e pályán a legmagasabbra is viheti, szerényen, de határozottan visszautasította azokat, maradt azok között, „akik a jobbik részt választották”. Hitéhez és meggyőződéséhez mindvégig hű maradt. Szellemi és erkölcsi tartását példázza, hogy volt hittanárát, Szabados Antalt nemegyszer felkereste plébániai lakásán vagy kórházi betegágyánál. Ez pedig akkor nem volt kockázatmentes viselkedés.
Az eredményes munka öröme mellett voltak életében nehéz időszakok is. Méltatlan meghurcoltatása, mert bátran kiállt az 1956-os forradalom ügye mellett, s ezt követően hároméves dobozi száműzetése. 1978-ban személyi tragédiája, súlyos autóbalesete. Szívós akaratereje és szilárd katolikus hite mindkettőn átsegítette.
Meghatározó szerepe volt abban, hogy a 70-es években, főként a fizika tagozatos képzés révén, a gyulai gimnáziumot a megye legjobb iskolái között tarthatták számon.
1984-ben forma szerint nyugalomba vonult, de továbbra is tanított. 1992-ig még az Erkel gimnáziumban, majd a katolikus iskola újjászerveződése után a Karácsonyi János Katolikus Gimnáziumban. A sors ajándékának, Isten kegyelmének tekintette, hogy részese lehetett a katolikus gimnázium újraszületésének. Az ő szellemi és érzelmi tőkéje nélkül nehéz elképzelni ezt az újjászületést. Amíg testi energiáit elégségesnek érezte, tanított és intézte az iskola alapítványának ügyeit.
Amit a hivatalos hatóságok pályájának legeredményesebb időszakában nem adtak meg neki kiváló munkája elismeréseként, azért életének alkonyához közeledve kapott némi kárpótlást. A Gyula város önkormányzata által alapított Gyula Város Kiváló Polgára kitüntető címet még az elsők között elnyerte. A keresztény szellemiség megőrzéséért és közel 50 éves eredményes oktató-nevelő munkájáért a Szent Gellért-érem tulajdonosa, és 2000-től aranydiplomás tanár. 2003 óta a gimnázium fizika-előadója, tanári pályájának legfontosabb színtere őrzi nevét az utókor számára.
Bár én csak rövid ideig részesülhettem abban a szerencsében, hogy általa kerüljek közelebb a matematika rejtelmeihez, máig elevenen él bennem, ahogyan helyettesítő tanárként a kombinatorika és a valószínűségszámítás izgalmas világába próbálta bevezetni az ehhez a stúdiumhoz kissé nehéz fejű, érettségire készülő osztályunkat.
A katolikus gimnázium újraszervezésének időszakában nélküle és elválaszthatatlan jó barátja, Domokos Gyurka bácsi nélkül aligha boldogultunk volna. Természetes módon őt kértük elsőként, vezesse a születőben lévő intézményt. Szerényen, de határozottan hárította el: mondván, ezt a nemes feladatot már egy másik nemzedéknek kell megoldania, amihez ő minden tőle telhető segítséget, támogatást megad. Később gyakran idéztünk fel egy emlékezetes pillanatot: abban teljes egyetértés volt, hogy a latin nyelv tanítása nélkül elképzelhetetlen egy katolikus gimnázium, s hogy hiányzik most az egykori kiváló barát, a kivételes műveltségű Banner József. Feri bácsi a tőle megszokott szelíd határozottsággal szólalt meg: azon nem fog megfordulni a gimnázium ügye, ha más megoldás addig nem kínálkozik, ő maga fogja megoldani ezt a feladatot.
Ma is előttem a kép, 1992 március idusa: javaslatunkra ő volt az ünnepi szónok, a borongós idő ellenére felöltőjét levéve, ifjakat megszégyenítő tartással lépett a mikrofonhoz, s természetesen fejből mondta el a retorika legjobb hagyományait idéző ünnepi gondolatait.
De így volt ez minden olyan alkalommal, amikor őt kértük egy-egy verseny, jeles alkalom megnyitására: mesteri módon indított minden beszédet: az adott helyzethez igazította a beszéd felütését. A Busa Laci bácsi faragta kopjafát állítottuk 1992 őszének egy esőre hajló napján a Wenckheim Krisztina által létesített gimnáziumi alapítvány centenáriumán: „Borús ég alatt is lehet derűs szívvel ünnepelni” – kezdte laudációját.
De bízvást állíthatom, nekünk, ifjabb pályatársaknak minden vele való találkozás egy kicsit ünneppé lényegült. Ahogy a két jó barát a tanáriban összetalálkozva, egymással mindig bal kézzel parolázva köszöntötték egymást. Kérdésünkre okát is adták: még kisdiák korukban, mindketten józsefvárosi gyerekek, háztól házig, majd vissza-, s megint visszakísérve egymást hányták-vetették meg a világ dolgait, s egy ilyen alkalommal határozták el, hogy egymással ezentúl csakis bal kézzel fognak majd kezet.
Milyen szeretettel tudta felidézni egykori kedves tanárainak, Maróti Jóska bácsinak, Szabados Tóni bácsinak vagy éppen Bíró Béla bácsinak az alakját, szokásait.
S milyen finom tapintattal fogalmazta meg kritikusnak szánt észrevételeit is. Figyelmessége lefegyverző volt: nem mulasztotta volna el névnapok alkalmával a köszöntést, s ha személyesen nem tehette, gyönyörű, kalligrafikus betűkkel írt üdvözlet, jókívánság várt az asztalomon. Lehetetlen volt megelőzni őt udvariasságban, előzékenységben, figyelmességben.
S ahogy ereje egyre fogyóban volt, milyen önfegyelemmel tekintett a földi lét elkerülhetetlen vége elé. Még a kilencvenes évek vége felé jártunk, amikor a pacemakerét kellett cserélni, meglátogattuk a kórházban, s ő Dante Divina Commediáját olvasta. Bízom benne, hogy a paradicsomi szín járt a fejében most is, amikor megtért az örökkévalóságba, ahol bizonyára várta már a síron is túli jó barát, hogy ismét szigorúan bal kézzel parolázva köszönthessék egymást az égi tanáriban.
