Nagy László „nyelvtanóráján”
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A Gyula városában beszélt nyelvjárásról, annak jellemző kiejtésformáiról és kifejezéseiről tartott előadást Nagy László, az Arany János Művelődési Egyesület elnöke április 28-án, a Mogyoróssy János Városi Könyvtárban. A nyelvészeti értékű, és – az idősebb nemzedék számára – nosztalgikus élményt is nyújtó összejövetelen megtudtuk, településünk a Tisza-Körös-vidéki nyelvjárási régióba tartozik, ám a nyelvi szokások e területen belül sem voltak teljesen egységesek.
Mint a találkozón elhangzott, az említett régió még három – a kalotaszegi, a közép-tiszántúli, a hajdú-bihari – csoportra osztható, melyek közül a városunkban használt változat a közép-tiszántúli sajátosságokat hordozza. Nagy László hozzáfűzte, feltételezhető, hogy a Gyula református területein élő, mezőgazdasággal foglalkozó emberek ugyanazt a nyelvjárást beszélték, mint Doboz, vagy Sarkad lakói. Mint a kutató hangsúlyozta, ez megyeszékhelyi mivoltunknak volt köszönhető, hiszen sokan megfordultak itt nálunk, átvettek kifejezéseinkből.
Nagy László: A magyar nyelv mindig is nehezen viselte el a mássalhangzó-torlódást
A környéken beszélt nyelvjárás kiejtésbeli, illetve nyelvtani ismertetőjegyeit Nagy László hosszasan taglalta. Elsőként az í-zés kérdéskörét feszegette, ugyanis ez igencsak sajátja volt a közép-tiszántúli csoportnak. Gondoljunk csak a szép (szíp), a vér (vír), vagy a néz (níz) szavaink valamikori kiejtésére. A nyelvjárás a mai hét helyett nyolc rövid magánhangzót használt, régen ugyanis megkülönböztették a zárt „ë” betűt a nyílt változatától. Ennek a fonémának jelentésmeghatározó szerepe van, ezért mást értettek a szegëk (beszegek valamit) és mást a szëgek (szeg többesszáma) kifejezések alatt. Ezt az „ë” hangzót többnyire ott használták, mint a szegediek az „e” helyett kiejtett „ö”-t. Gyakori volt még a mássalhangzókiesés (István – Isván), a főnév fokozása (legtetejin), vagy a hosszú í megrövidülése (idesanyám). Emellett a magyar nyelv mindig is nehezen viselte el a mássalhangzó-torlódást, főleg a szó elején. Így alakult ki a skolából, az oskola, majd iskola szavunk, s ezért mondták régen derótnak a drótot, vagy faranciának a franciát.
Az előadás végén néhány, a nyelvjárásra jellemző sajátos szóval is megismerkedhettünk – már, ami a fiatalbb korosztályt illeti –, ugyanis az idősebb generáció tagjai kórusként vágták az elhangzott kifejezésekre azok jelentését, mintegy tesztelve emlékeik helyességét. Nagy László – tekintve, hogy az Implom József által készített gyulai tájszótárat nem sikerült felkutatnia – az okányi tájszótárból sorolt néhány szót. Ezek között szerepelt a csobány (fából készült vízhordó eszköz), a csámesz (hordozó eszköz), a fecserő (liba-kacsa itató), a pízpocsík (pazarló), vagy a németektől átvett lehr (sütő) kifejezések is.
Az Arany János Művelődési Egyesület elnöke zárásképpen kifejtette, a fent említett nyelvi szokások, gyakorlatok egyre kisebb felhasználói körbe szorulnak vissza, szemünk előtt szívódnak fel. Emiatt nem sokáig lesz már kutatható sem. A 21. századot tekintve, a városokban tanuló ifjúság körében nagyon ritkán hallható az í-zés, vagy a zárt ë használata. Falvakban is főként csak az idős emberek beszéde őrzi a dialektust, mely „a nyelvjárást beszélők elfogyásával szűnik meg egészen”.
