Élet. Minden szenvelgés és pátosz nélkül. Szőröstül-bőröstül, húsostul-lelkestül, egy érző, látó, gondolkodó, és főként élő fiatal férfi benyomásai ma, Budapesten.
Tömören így foglalható össze a december 19-én este a Gyulai Várszínház kamaratermében kezdődő 100 perces produkció, amit Gerlóczy Márton A csemegepultos naplója című regényéből Lőkös Ildikó dramatizálásában, Göttinger Pál ötletteli rendezésében Ötvös András színművész lenyűgöző átlényegüléseivel vitt sikerre.
Az Orlai Produkciós Iroda által érkezett vendégjáték ismét Gedeon József igazgató remek darabválasztási „szimatát” dicséri, amire akkor érdemes különösen odafigyelni, ha nem az úgynevezett „húzónevek” által láthatunk valamit. (Bár Gerlóczy Márton és Göttinger Pál neve, valamint az Orlai Produkció egyenként is garanciát jelentenek a minőségre.)
Az idei év utolsó előadása rövid igazgatói felkonferálással kezdődött, majd - szinte minden átmenet nélkül - a színpadra érkezett egy srác. Nem amolyan elegáns járású színészféle, hanem „csak” egy srác, aki megjelenéséhez illő természetességgel kezdett bele sztorijába: hogy volt egy nő, akivel két évig csillagszóróztak, aztán most egyedül maradt. Megtudjuk, hogy amolyan íróféle, aki most váltásra készül. „Tombol bennem az élet, amit hosszú hónapok alatt megölt bennem az írás.” Ezért bele is vág. „Adok és veszek, csemegepultos leszek” - és mint ahogy mindenhova, oda is protekcióval, így került ő is a két csemegeboltot működtető piaci kofa, Joli mellé, lóhús-termékeket árulni a „piacra”. Élete azonban nem csak ott zajlik, a darab leforgása alatt megismerjük mindennapjai szereplőit, gondolatai-lelke titkos zegzugait, egyben társadalmi kórképet és nem titkolt kritikát is kapva a mai Magyarország lakóiról, és személyesen magunkról.
A Márczy Lajost – és valamennyi szereplőt - megszemélyesítő Ötvös András a modorosságot hírből sem ismerő, bámulatos színészi eszköztárral vonultatja fel a színházi eszköztár valamennyi elemét: a pantomimot és bábozást, kelt életre konzervdobozokat, felvágottakat, rúd szalámikat, sonkát, érzelmeket és látható arcokat ad kapucnis pulcsiknak, felmosórongyoknak és papírmaszkoknak, kezei közt lányokká alakulnak át a plüsslibák, de karikírozó eszköztárának szerves része a mozgáskultúrája is, ahogy leveti magát a hídról, ahogy a billenős teherautó platórájáról esik a földre, táncol, jár, és eleve: van.
Sajnos az elején volt egy pár másodpercig tartó rövidzárlata, ami a nézőket nem, őt azonban sokáig – szinte a végéig – zavarta, nem is feledkezett bele mindig teljesen – egy-egy óhatatlan tévesztésnél fiatalos bájjal szólt ki: bocsánat -, máskor meg épp elragadtatta magát, plusz poént tett bele – olyankor szintén elnézést kért -, de a váratlan helyzetekre kiválóan reagált, és bár a nézők talán túl hűvösnek tűntek, a kissé passzív látszat ellenére szerették, amit csinált.
Mindenből nagyon találékonyan hozta ki a maximumot, amit remekül alátámasztottak az effektek, a változatos - hol segítő, hol kontrasztjaival a hatást mélyítő - zenék, na és a díszlet. Egyetlen, raklapokra épített - minden funkciójában kihasznált -, körbe forgatható „bódé”, amit - önmaga díszletmunkásaként - forgatott, kitámasztott, amin keresztül-kasul közlekedett, amire felmászott, amiről leugrott, a végén pedig elképesztő sebességgel pörgetett, miközben őrült monológját kiáltotta körbe-körbe.
Sodró lendülete a nézőket sodorta az eredeti, több szinten egyszerre és felváltva támadó téma- és érzelemváltásokkal, váratlanul és mélyről feltörő kacajt vagy épp torokszorítón, szemekbe könnyeket csaló váltásokkal.
A csemegepultos naplója címet viselő darab eredeti, ötlet- és életteli produkció – amiről csak azért nem illik ódákat zengeni, mert az épp ennek az életteliségnek mondana ellent. Friss, tehetséges fiatalok összmunkája, kik velejükig beleadták eddigi szerteágazó tapasztalataikat. Az író, Gerlóczy Márton jó tíz éve ismert a magyar irodalomban (Váróterem, A Szabadok Testvérisége, a Check In, a Létra), a rendező, Göttinger Pál a Radnóti-, a kaposvári Csiky Gergely-, a Merlin-, a Bárka-, a MU-, Szputnyik Hajózási Társaság, a Pinceszínház és valamennyi vidéki – a debreceni, a nyíregyházi, a tatabányai és még a határainkon túli –színházaknál is bizonyított, miközben rendszeres szervezője az Ördögkatlan Fesztiválnak és a Magyar Rádiónak is készített már hangjátékokat és operát, kórusimprovizációs előadásokat és operettet is rendezett.
A darabot a hátán egyedül mesterin végigvivő Ötvös András fiatal kora ellenére meglehetősen nagy színházi múlttal bír. Mielőtt 2011-ben a budapesti Katona József Színház rendes tagja lett, játszott Egerben, a Krétakör és a Merlin Színházban és a KoMa Társulatban is. A színikritikusok a Főváros, a Legígéretesebb pályakezdő és a POSZT-on a legjobb 30 évesnél fiatalabb színész díjait már neki ítélték, megkapta a Gárdonyi Géza Színház társulati díját, 2011-ben Junior Príma, 2012-ben Máthé Erzsi-díjas lett, ezért az alakításáért pedig méltán érdemelte ki a Thealter-angyalt.
„Minden nap megajándékoz az élet, amiért elviseljük ezt a csőcseléket. Embert látok végre, amitől én is újra embernek érzem magam.” – mondja a csemegepultos szerepében, akit a karácsonyi vásárlási dömping az élettől is telítetté tesz. „Az emberek magukat szeretik, alig várják, hogy vége legyen a szeretet ünnepének és csak magukat szeressék újra. Karácsony van. Leállt az élet. Így is elég halott minden, és még le is áll. Aztán itt a december 27. Zúgó feszültség, boldogtalanság, végre!”
Majd az újabb, a virsliket betárazó szilveszteri rémület, ami már Lajost is munkája felmondásához vezeti. Már nem az az ember, aki nemrég még túlhevülten élettapasztalatokat akart. De már Ötvös András sem teljesen ugyanaz a színész, aki e sodró erejű kaland elején a színpadra bejött. Belül már nem. És a nézők sem maradtak változatlanok. Csak ennek tapsban megnyilvánítható hálás felismerése – épp az intenzív sokkhatás miatt – a teljesítményhez mérten kicsit alább marad. De a hatás csak ezután kezdi kifejteni áldásos tevékenységét.
