A Turay Ida Színház Hosszúhajú veszedelem című vígjátéka drámai köntösbe bujtatott, hosszas elmélkedés a nőkről. A teátrum Gárdonyi Géza születésének 150. évfordulója alkalmából tűzte műsorára a darabot, melynek az író azonos című agglegény-elbeszélései szolgáltak alapjául. A gyulai művelődési házban ezúttal is telt ház fogadta a vendégtársulatot.
Az eredeti művet természetesen nemcsak dramatizálni, hanem redukálni is kellett: tizenhárom agglegénysztori helyett csupán öt sorstörténetet ismerhettünk meg. A főszereplők – Jenő, a bíró (Benkő Péter), Aladár, az ezredes (Bregyán Péter), Tamás, a bankigazgató (Nagy Gábor), Ödön, a tanár (Mikó István) és Kelemen, a képviselő (Győri Péter) – karácsony este az ürességtől kongó kaszinó társalgójában mesélik el egymásnak, hogy miért is maradtak agglegények. Kinek egy hegyes orr, kinek egy korty víz, kinek a pék órája vette el a kedvét a házasságtól. Persze csak képletesen értve, hiszen a valódi okok – mint mindig – az emberi természetben keresendők. Valójában a túlzott féltékenység, az önzőség és a buta konokság vezetett az agglegényéletet választó öregurak kiábrándultságához.
Bár Gárdonyit sokan nőgyűlölőnek tartják, néhány elejtett mondat és a darab két, őszinte szerelmet megfestő, egyben a nőkről felvázolt képet árnyaló története is azt bizonyítja, hogy e vélekedés nem teljesen helytálló. Ahogy az idősödő író gondoskodó és szerető társra talált Milában, úgy a darabban Tamás és Kelemen is rátalálta az igaz szerelemre. Happy enddel azonban csak egyikőjük története végződött: a képviselő, mintegy rácáfolva a női nemet bíráló élces megjegyzésekre, önként hajtotta igába fejét, és boldogan mondott búcsút az agglegényéletnek.
A Turay Ida Színház előadásán – a szokásokhoz hűen – elsősorban a könnyed szórakoztatásnak jutott a főszerep, ám az érdekes dramaturgiai megoldások szerencsére megmentették a darabot attól, hogy teljesen megragadjon a klisészerű ábrázolás szintjén. A vígjátékban a mesélők egyszerre jelentek meg narrátorként és saját történetük szereplőjeként. Miközben a színpad előterében a múlt eseményei peregtek a szemünk előtt, a háttérben, a kaszinó játszószobájában az agglegénytársak hatalmas életképként kimerevedve hallgatták az aktuális mesélő elbeszélését.
A különböző idősíkok úgy simultak egymásba és váltak szét a színpadon, ahogy a szerelemre találók és a csalódottak, végső soron a férfiak és a nők eltérő nézőpontjai. „Egymás körül kerengő porszemek vagyunk a végtelenség egy sugarában. Nő és férfi azonos porszemnek látszik, azonos léleknek. És mégse azonos. Valamiképpen kétféle” – mondta Kelemen a többieknek. A Hosszúhajú veszedelemben a porszemeket olykor egymás mellé fújta a szél, olykor egy nagyobb orkántól egészen távol kerültek egymástól – akárcsak az életben.
