Bíró-Balogh Tamás és Kiss László nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy bebizonyítsa: Karinthy Frigyesnek igenis van másik arca. Erre utalt legalábbis a Mogyoróssy János Városi Könyvtár földszinti előadójában megtartott közös irodalmi estjük Kosztolányi híres mondatát is megidéző címe: Ez a marha - Karinthy másik arca. A rendes körülmények között szombaton késő délután már zárva tartó bibliotékába ötórai teára várták a közönséget, amely csordultig megtöltötte a humort sem nélkülöző, felolvasásokkal tarkított rendezvény helyszínét.
„Támadj fel, légy szíves, kedves Karinthy Frigyes!” – invokálta kivetítőn a szerzőt Bornai Tibor, a KFT billentyűse a röpke egyórás, jól kidolgozott forgatókönyv mentén zajló est elején. A hangulatteremtő bevezető után az író és az irodalomtörténész egymást váltva ismertette a régebbi és a legújabb életmű-megközelítéseket, értelmezéseket.
Bíró-Balogh Tamással nem először találkozhatott a gyulai irodalomszerető közönség, az író és irodalomtörténész legutóbb a Velemi Névtelen kapcsán beszélgetett Győrei Zsolttal a Mogyoróssy könyvtárban. Mostani beszélgetőtársa jóslatát beváltva a szakember hol ülve, hol állva mutatta be a főként diákokból álló hallgatóságnak Karinthy régi, illetve újra felfedezett, kevésbé könnyed és vicces arcát. Gintli Tibor, Dérczy Péter és Beck András értelmezésén keresztül jutottunk el az irodalomtörténet-írás azon általánosan elfogadott vélekedéséig, mely szerint az író – elsősorban anyagi okok miatt – szétaprózta életművét. Ezzel a felfogással áll szemben Dolinszky Miklós megközelítése, a Zeneakadémia tanára ugyanis úgy véli, hogy Karinthy egész életében egyetlen nagy művön dolgozott. Az összefüggő Karinthy-korpusz létére utalnak az irodalmi textusokban fellelhető vándormotívumok, valamint a tematikai és nyelvi megegyezések, utalások. Dolinszky szerint az írónál mindez nem önismétlésnek, hanem tudatos újraírási folyamatnak tekinthető.
Az irodalomtörténész Tóth Árpád, Juhász Gyula, Babits Mihály idézeteivel világított rá arra, hogy hol jelölhető ki Karinthy helye lírikusként. Mint kiderült, mindhárom kanonizált költőtárs elismeréssel szólt Karinthy Frigyes lírájáról, melyet a magyar költészet új hangjának tartottak. Karinthy költőként indult: első publikációja egy vers volt, amely a Nyugatban jelent meg. Ennek ellenére, verstermése alapján, igen szótakarékos költőnek tekinthető: első, 23 költeményt tartalmazó verseskötete ugyanis csak 21 év múltán jelent meg, s költői életműve mindösszesen 43 versből áll. Ahogy Karinthy nem választotta el a paródiát a verstől, úgy nekünk sem kellene – vélekedett Bíró Balogh Tamás –, hiszen ezekkel, illetve a versfordításokkal, a korai zsengékkel – tehát a verseskötetekből kimaradt költeményekkel együtt – jóval nagyobb vizsgálódási terepe lenne az irodalomtörténészeknek. Ahogy kiderült: a Bíró-Balogh által összeállított Karinthy-kötetben ideális esetben mintegy 500-600 vers szerepelne.
Kiss László – ahogy azt már tőle megszokhattuk – tempósan, mégis jól követhető logikai ív mentén vázolta mondandóját. Az író és tanárember két aspektusból vizsgálta meg Karinthy költészetét, s ez alapján arra a megállapításra jutott, hogy a versek és a szerző költészetről vallott gondolatai között sokszor éles ellentét feszül. Ilyen paradoxon, hogy Karinthy szerint a líra a prózával ellentétben sejtelemmel és rejtelemmel dolgozik, ám két verseskötetében egyik sem fedezhető fel. Szintén ellentmondásnak tűnik, hogy a szerző a személyes verset tartja jó költeménynek, ezzel szemben minden versében felfedezhető a lírai én jelenléte. Csakhogy ezek a szövegek nem válnak személyessé, hiszen az üzenet fontosabb bennük, mint a megszólaló személyisége. Karinthy fontosnak tartotta a költői hitelességet, hiszen úgy gondolta, hogy az igazi költészet ítéletet is mond a koráról. Ez az a pont, ahol újabb ellentmondásra bukkanhatunk: a Karinthy-versek ugyan tele vannak reflexiókkal, ám a költő inkább univerzális civilizációkritikát fogalmaz meg bennük, mintsem konkrét politikai utalásokkal élne.
Karinthy két szék között a padlón találta magát, amikor megjelentette két verseskötetét, hiszen sem a klasszicizálódó vonulatba, sem a népies vonulatba nem illeszthető bele lírája – mondta Kiss László, aki Bányai János professzor segítségével igyekezett megmenteni az irodalomtörténet számára a senki földjére tévedt költőt. A gyulai tanár Kassák Lajost és Szabó Lőrincet hozta fel példaként: előbbi avantgárd módon szólalt meg, de klasszikus tartalmat közvetített, utóbbi pedig klasszikus formába öltöztetette az avantgárd tartalmat. Amikor ez a kettő találkozott egymással, új műfaj született a ’20-as, ’30-as évek fordulóján, ezzel jellemezhető Karinthy költészete is – magyarázta az író. Az új műfaj nem más, mint a versműfaj, melynek két típusa van: a félhosszúvers és a esszévers. A félhosszú vers olvasásakor azt érezzük, hogy a lírai én kibeszél a szövegből, és folyamatosan a műfajra utal, az esszévers pedig olyan intellektuális költemény, amely nem terheli meg filozófiával olvasóját, hanem a bölcseletet a versformával adja el.
Az irodalmi est végén Juhász Gyula Adyt utánzó stílgyakorlata, az a körül kialakult polémia, illetve Kosztolányi és Karinthy Gellért Oszkárnak címzett levele került szóba. Az 1926. június 2-án írt misszilis üzenetet Bíró-Balogh Tamás, az ahhoz tartozó, mellékhelyiségben megtalált „Ady-verset”, a Zápolya úr vallatását pedig Kiss László olvasta fel a közönségnek.
Talán a megidézett költőnek, talán a rubin teának és a sárga páragőznek köszönhetően a két Karinthy-fannal gyorsan elröpült az idő. Bár a régi, hógolyózós felvételt nem láthattuk, nem mindennapi ötórai tea után térhettünk haza. Kiss László búcsúszavaival élve: ott és akkor minden klappolt. Karinthy velünk volt.
