„Megcsinálom! Csak szóljatok!” – mondta mindig az 1990-es években a Gyulai Hírlap szerkesztőségében egy-egy téma tervezésekor. Nem volt olyan esemény, feladat, amit ne vállalt volna el szívesen. A lap szerkesztője, újságírója mindig számíthatott rá.
Kerekes István 1952. március 13-án született Gyulán. Szőke Margitnak adott csaknem 13 évvel ezelőtti interjújából tudjuk: már gyermekkori álma volt, hogy fényképész lesz. Simonyi Imre apjának jóbarátja volt. Mindennap eljött a Jókai utcai cipészüzletébe, ahol lottóztak, és állandó téma volt a foci. Kerekes István édesapja fradista, míg Simonyi, a költő dózsás volt. Akinek a csapata győzött, attól mindig kapott egy fagyira valót. Az első fényképezőgépét a fagylaltok árából vásárolta, 90 forintért úgy, hogy a négy gömb helyett mindig csak kettőt vett... Ezzel a géppel fotózta le gyermekkori barátját, az írót, Krasznahorkai Lászlót is.
Már 1966-ban jelentkezett Pölöskey Mihály gyulai fényképésznél tanulónak. Pepi bácsi fel is vette volna, de egy rendelet érettségihez kötötte a szakma elsajátítását. Így kitanulta a forgácsoló szakmát, és közben leérettségizett, nem tett le arról, hogy fényképész lesz. Munkahelyén, a Vízgépészeti Vállalat Vízgép Híradójánál és a Foaia Nostra újságnál 1969-től fotózott. A Vízgépnél ismerkedett meg Béla Ottóval, aki később a Békés Megyei Népújság és a Gyulai Hírlap számára írt cikkeket és készített képeket. Sok segítséget kapott tőle az induláshoz.
Első képe a megyei lapnál jelent meg az 1970-es években. A fényképész szakmát Békéscsabán tanulta ki, a gyakorlatot az akkori Fényszövnél szerezte meg. A fényképész szakvizsgát 1982-ben tette le. Nagy álma vált valóra, amikor 1991. március 15-től dolgozni kezdett – külső munkatársként – a Gyulai Hírlapnál. Sok segítséget kapott a munkában Pénzes Ferenctől, a városi lap akkori felelős szerkesztőjétől. A művelődési központban 1994-ben nyílt meg „A négy év szabadon” című kiállítása. Ennek nyomán olyan dicsérő sorokat kapott Kiss A. Jánostól, a Békés Megyei Hírlap munkatársától, hogy végleg a fotózás mellett döntött. Kedvenc témája a portrékészítés, az emberábrázolás, a munkafolyamatok megörökítése volt. Vallotta, hogy mindig az ember a fontos, ezért a hangsúly rajta, mozdulatain, szemein, a gesztusain van. Fényképezett szépségkirálynőket, kormányfőket, közismert politikusokat, művészeket és „egyszerű” embereket. Tagja volt a MÚOSZ fotószekciójának, a Magyar Fotóriporterek Társaságának és a Gyulai Alkotókörnek.
Kerekes István méltán érdemelte ki Gyulán a „száguldó fotóriporter” címet. Minden városi eseményen ott volt, de több országos lapban is megjelentek fotói. A Gyulai Hírlapnál belső munkatársként 1998-tól 2006-ig dolgozott. A változás megviselte, de hamarosan újra voltak tervei. Dolgozott akkor is, ha nem kérték. Az „ami Gyula” című könyvünkbe csak ő volt képes az igazi gyulai piaci képeket megcsinálni.
Szerették az emberek. Tizennégy kiállítása volt, az utolsó „Negyedszázad munkái” címmel 2012 augusztusában, a művelődési ház földszinti galériájában. Összegző munka, búcsúkiállítás – a tárlat így lett beharangozva. Nem hittem neki. Azért sem, mert tudtam: szeretne még nagyon sokáig Gyula város krónikása lenni.
Elbúcsúzott. Örökre. Hatvanegy esztendőt adott neki a Teremtő.
Hiányzol a városból, Pista!
