A Dénesmajort Nagyzerénddel összekötő, határszelő út megépítéséhez a Békés Megyei Rendőr-főkapitányság Határrendészeti Szolgálata a szakhatósági hozzájárulását azzal a feltétellel adta meg, hogy az út csak az országhatártól számított 3 méterig épülhet meg, a Magyarország területén megépülő útnak a túloldali úttal való összekapcsolása magyar-román nemzetközi szerződés hiányában tilos.
Indoklásul megjelölte a 2006. évi 85. törvénnyel kihirdetett, a magyar-román államhatár rendjéről szóló nemzetközi szerződés 19. cikkét, amely így szól: az államhatáron átvezető létesítmények építését külön nemzetközi szerződés tartalmazza. Hivatkozott az államhatárról szóló törvény tiltó rendelkezésére is: „Az államhatáron átnyúló vagy átvezető építményt nemzetközi szerződés alapján lehet létesíteni…”
Nem sokkal ezután az államhatárról szóló törvény megváltozott, hatályát veszítette az indoklásban megjelölt paragrafus. Az új rendelkezés szerint a határvonaltól számított egy méter távolságon belül építmény nem létesíthető, kivéve, ha nemzetközi szerződés ettől eltérően rendelkezik, vagy ha közforgalom számára épül út.
A nemzetközi szerződés közelgő aláírásáról ugyan biztatást kaptunk, de mindez a mai napig nem történt meg. Az idő pedig sürgetett, a projektet határidőre be kellett fejezni. Esetünkben egyértelműen közforgalom számára épülő útról van szó, azaz ezt a határon átnyúló építést az államhatárról szóló módosult törvény kivette a tiltás alól. Nem láttuk immár akadályát az összekapcsolásnak, és a határrendészeti szolgálat határozatának a megváltoztatását kértük. A szolgálat azonban a változtatást megtagadta, szóban arra hivatkozott, hogy az államhatár rendjéről szóló magyar-román nemzetközi szerződés nem változott meg, azaz továbbra is érvényben van az, hogy az államhatáron átvezető létesítmények építését külön nemzetközi szerződés tartalmazza.
Értelmezésem szerint ez azonban nem tiltó rendelkezés, tehát az út összekapcsolásával nem szegünk meg jogszabályt, nem sértünk jogot, pláne nem társadalmi érdeket.
Adott volt viszont a rendőrség határozott tiltása. Ebben a helyzetben erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy a rendőrségi tiltással szembehelyezkedjem, azaz a „parancsot megtagadjam”.
Ha nem így teszek, azaz, ha az utat nem kapcsoljuk össze, akkor az „veszélyt gyakorol a társadalomra”. Veszélyes nemcsak a magyar, hanem a román társadalomra is, tehát a veszélygyakorlás „nemzetközi” mértékű. Melyek ezek a veszélyek? Sem Magyarország, sem Románia nem tudja lehívni a teljes, már megítélt uniós támogatást, tehát a két ország fejlesztési forrásoktól esik el, egy későbbi összekapcsolás költségét önkormányzati forrásból kell majd biztosítani, egy ilyen utólagos útszakaszépítés költségesebb lesz és műszakilag sohasem lesz tökéletes.
Rajtunk kívül csak a bagaméri önkormányzat volt még olyan bátor, hogy összekapcsolta a Bagamér és Érkenéz közötti határszelő utat.
Mindezek után a határrendészet szabálysértés vétsége miatt feljelentést tett ellenem. A rendőrség a vizsgálatot követően a legenyhébb büntetést szabta ki: figyelmeztetésben részesített. Az igazságérzetem azonban azt sugallta, hogy a határozat ellen nyújtsak be kifogást. A Békéscsabai Járásbíróság azonban alaptalannak tartotta a kifogást, és a határozatot hatályban tartotta.
Döntését az Alkotmányra alapozza, mely szerint Magyarország együttműködésre törekszik a világ valamennyi népével és országával. Többek között ezt az együttműködést testesíti meg az a magyar-román szerződés, amely kimondja, hogy a határon átvezető létesítmények építését külön nemzetközi szerződés tartalmazza. Ezzel ellentétes az államhatárról szóló törvény azon rendelkezése, mely a közforgalom számára épülő határon átvezető út építését lehetővé teszi külön nemzetközi szerződés hiányában is. Ez azonban egy a belső jog részét képező jogforrás. A nemzetközi jogi kötelezettség viszont minden belső jogi szabály ellenére fennáll, tehát hangsúlyosabb a magyar-román szerződés, mint az államhatárról szóló törvény. Ha pedig Magyarország és Románia nem rögzítette külön szerződésben a Dénesmajor–Nagyzerénd összekötőút megépítését, akkor a magyar és a romániai útszakaszok között az államhatáron hézagot kellett volna hagyni. Nem számít, hogy ennek a határon átvezető útnak a társfinanszírozásában részt vett mind a magyar, mind a román kormány, tehát az út mindkét állam közös projektje, hogy az út megépítését az Európai Unió támogatta. Az sem volt mérlegelhető, hogy a magyar és a román külügyminisztérium között folyamatban van az egyeztetés arról, hogy ezt a határszelő utat külön szerződésben rögzítsék. A hézag elmaradásával bekövetkezett a nemzetközi jogsértés, sőt magát az Alkotmányt is megsértettük. (Véleményem szerint, ha az utat nem kapcsoljuk össze, akkor szándékosan nem működünk együtt a romániai partnerrel, azaz megsértjük az Alkotmány Q) cikkének (1) bekezdését: Magyarország együttműködésre törekszik a világ valamennyi népével és országával.)
„A bíróság egyetértett a szabálysértési hatósággal abban, hogy egy-egy cselekmény társadalomra veszélyességét nem a jogalkalmazó hatóság határozza meg, hanem a jogalkotó, amikor egy magatartást büntetni rendel” – áll a bírósági végzés indoklásában.
Azaz a társadalomra mintegy automatikusan veszélyes az a magatartás, amit a törvény büntetni rendel. A bíróságnak nem feladata, hogy vizsgálja, hogy ez a veszélyesség milyen mértékű, és hogy egyáltalán fennáll-e.
Mivel megváltozott az a törvény, amin a rendőrségi szakhatósági hozzájárulás alapul, kezdeményeztük a szakhatósági hozzájárulás módosítását. Ezt a rendőrség szóban elutasította. Ennek helyességét a bíróság így indokolja: „a szakhatósági hozzájárulás tiltó rendelkezésének alapját képező törvényi rendelkezés egyértelműen a jogszabály módosulását megelőző jogviszonyra vonatkozik, így a jogalkotási törvény értelmében az érintett jogszabályi helyet a hatályvesztését követően is alkalmazni kell. A bíróság álláspontja szerint a szakhatósági hozzájárulás módosítására már csak ezért sem kerülhetett sor.” Azaz, ha egy jogszabály alapján egy hatóság megtilt egy építkezést, a tiltó jogszabály hatályon kívül helyezése után sem módosítható a hatóság határozata, a hatósági tiltás örökre érvényben marad.
Hogy ki milyen véleményt alakít ki magában erről az esetről, azt nagyjából sejtem. Számomra félelemkeltő, iszonytató, hogy egy ilyen, „a társadalom számára hasznos” tettért a magyar bíróság mint felbujtót jogerősen elmarasztal.
Most már csak azon szurkolok, hogy Románia mielőbb a schengeni egyezmény részesévé váljon. Hogy az úton a határ szabadon átjárható legyen. Addig is maradnak az ideiglenes határnyitások.
