Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - A gyulai Dóczi Ferenc fuvaros mintegy hatvan éven keresztül ült a bakon

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Csomós ÉvaINTERJÚ • 2013. április 01. 13:00
A gyulai Dóczi Ferenc fuvaros mintegy hatvan éven keresztül ült a bakon
Dóczi Ferenc: Ha még egyszer kellene kezdeni, én akkor is csak ezt vállalnám
A lóval vontatott kocsi nemrég még fontos közlekedési eszköznek számított, mára azonban szinte teljesen eltűnt az utakról. Dóczi Ferenc a fuvaros szakma egyik jeles képviselője, mintegy hatvan éven keresztül ült a bakon. Két éve azonban nála is üres az istálló, és bár 75 éves, de ha újra kezdené, akkor is ezt választaná és még a mai körülmények között is biztos abban, hogy megélne.
Dóczi Ferenc. Fotó: Gyulai Hírlap - Rusznyák Csaba

• Szamárral kezdtem a fuvarozást ’53 tavaszán. Még két hónap volt hátra az iskolából, mert apám és anyám borbélynak akartak adni, de azt nem kedveltem. Így - mivel gyerekkoromban elég spórolós voltam - összegyűjtögettem egy kis pénzt és 1200 Ft-ért vettem egy szamarat, kocsival. Ezzel kezdtem az életet. A tanulás mellett fuvarozni kezdtem, és fuvaros is maradtam örökre. Ez volt a vágyam, ami azért is ritka, mert sokan nem bírták ennyi ideig. Hatvan éven keresztül ültem a kocsin, csak most volt két éve, hogy nincs már lovam.

• Nyugdíjazás után sem lehetett leállni?

• 1990-ben leszázalékoltak, el voltam keseredve, de volt egy sógorom, aki felvilágosított, hogy újra vegyek lovat, mert foglalkozni kell valamivel, különben unatkozni kezdek vagy elzüllök. Engem ez nem veszélyeztetett. Egy kis lóval fuvarozgattam itthonról és jól megvoltam. Most már unalmasabb az élet, habár az egészségem is gyengébb, és az utakon is nagyobb a forgalom.

• Annak idején nem merült fel, hogy a TSZ-be álljon?

• A TSZ nem bántott, mert nem volt földünk. Az akkori Belsped és a későbbi Tefu köteleztek volna, hogy beálljuk hozzájuk, de sikerült azoktól is függetlennek maradnom. Lovas fuvarosként láttam, hogy a Kórháztól a Tanácsig mindenkinek volt lova - akkoriban az volt a fő jármű -, azok közt kellett boldogulnom lépésről-lépésre haladva. Amikor a szamarakat meguntam, gyűjtöttem pénzt, vettünk egy lovat, azzal jártam, kiskocsival. Volt egy öcsém és egy bátyám, ők is fuvaroztak, csak sajnos elzüllöttek és abbahagyták, de meg is haltak azóta. Apám egy kis rossz lóval szállított, sőt, az egyik sógorom, Novák is fuvaros volt. Engem azért akartak borbélynak adni, mert gyereknek kicsi, gyenge, beteges voltam, a végén mégis én lettem az erősebb, mert ha messzire, vagy rossz útra kellett menni, mindig én vállaltam.

• Hogy volt ez akkoriban, az volt a fizetése, amit megkeresett?

• Akkor a Zeneiskola helyén egy tér volt és ott volt kijelölve a fuvarosoknak egy placc. Egy Tüzép is volt ott, és amikor nem volt munka, ott ácsorogtunk, míg nem jött valaki fuvarért. Akkor még így éltünk. Csak adó alá tettek bennünket. A ló után mindig kellett adózni, ami kategóriánként emelkedett: 600 Ft volt egy lóra, 1500 Ft két ló után. Majd rendeletbe jött, hogy iparosengedélyt kellett váltani. Sokan zúgolódtak emiatt, de én mindig feltaláltam magam. Öcsém, bátyám megnősült, ők külön váltották ki, én otthon voltam, az apám engedélye alatt dolgozva. Amikor megnősültem, anyám bement az ipari osztályra megkérdezni, hogy az én engedélyem kiváltásával mi legyen, mert mostantól külön család leszünk. Jó lelkű emberek dolgoztak ott, ők mondták anyámnak, hogy maradjon minden úgy, ahogy eddig, mert apámnak akkor még egy-két év volt hátra a nyugdíjig, így megkaphatta azt a kis járadékot. A hatvanas években a kisipar után már nyugdíjalapot és orvosit is fizettünk, az 60 Ft volt egy hónapban, amiért orvosi kezelés járt, de táppénz akkor még nem volt. Ha az öregségi nyugdíjat nem vezetik be, még mindig dolgoznom kellene, és mennyivel jobb ezt a kicsit kapni, mint befizetni.

• Önálló fuvarosként lehetett annyit keresni, mint a téeszben vagy máshol a lóhajtóknak?

• Akkoriban még jobban, mert azoknak, akiket behajtottak a téeszbe, évente egyszer volt zárszámadás, így előfordult, hogy 2-3 évig jóformán semmit nem kerestek. De az utóbbi időben egy téesz-tag fizetése már vetekedett a fuvaroséval. Persze nem olyanéval, aki 2-3 pár lóval is dolgozott meg üzletelt. Sokszor gondoltam arra, hogy abbahagyom, mert idegölő munka ez, de végül mindig maradtam, mert ez volt a szebb, a jobb, és olyan megbízást nem is tudtak ajánlani, amit ne vállaltam volna el.

• Milyen feladatokkal bízták meg?

• Egy időben a Tüzépről nem szállíthatott fuvaros, de Gyula városában, ami sírköves volt, annak mind én vittem a sírkövet, még vidékre is. Sőt, akkoriban még nem volt hullaszállító, vidékre a halottat este adták ki, én azt is elvállaltam, ballagtunk vele az éjszakában. Volt, hogy a koporsó elmozdult és kopogni kezdett a kocsin. Ijesztő volt. Nincs a megyének olyan pontja, ahol ne jártam volna a lovakkal. Vásárra vittem bútorokat Komáditól kezdve mindenhonnan, sódert, cementet, darabos mézet pakoltunk ki vagonokból, amikor pedig a téesz megalakult, akkor mi, fuvarosok a cukorrépát mentünk behordani, társadalmi munkában. Akkoriban a dolgozók a téssztől egy hold háztájit kaptak, amit a téeszben műveltek, de a kukoricatörés már rájuk maradt. A téesz járművet is adott, csak azt nem lehetett tudni, mikor. Ezért amikor letörték, inkább fizettek a fuvarosnak, csak rögtön menjen haza a termés. Aki nyáron a Balatonban fürdött, nem törődött a tűzrevalóval, csak ősszel kapott észbe, hogy venni kellene, olyankor – ha volt még – oda szállítottunk.

• És a disznószállítások?

• Az már jó világ volt! De a kezdet kezdetén nehéz időket éltünk. Azt az állatszállító kocsit, ami itt elterjedt, Kríger Bandi hozta be és Illich Matyi bácsi, egy nagyon ügyes kovács rakta össze. Addig a hizlaldák (Buczkóék, Oroveczék, Kliszekék) fakerekű kocsin vitték a jószágot, ami alacsony is volt, és vagy egy hold föld kellett, ha meg akartak vele fordulni, mert nem fordult úgy alá, mint a gumis kocsi. Akkoriban nem tudtak hegeszteni, az én első állatszállító kocsimat is úgy tákoltuk össze. Az első disznószállító kocsija László Illés bácsinak volt Váriban. Csak utána lett az olyan nagymenőknek is, mint Kríger Bandi, Csomósék, Póka. Mikor lenyugdíjaztak, jóformán csak az állatszállítóval dolgoztam. Ha valaki jött, hogy vinni kellene a kocát, kant, már fogtam is be és mentem, mert ez volt a mindenem.

• Amikor a ’70-80-as években virágkorát élte ez a munka, mennyi vetélytárs közt kellett tudni boldogulni?

• Ha mindenkit beleszámítok, 40, de a Csomósok például négyen voltak, mindegyikük 2 pár lóval. Azokban az időkben volt, aki a minél gyorsabb meggazdagodásért fogott bele, nem törődve lóval, egészséggel, becsülettel. De nekem ez volt a kenyerem és a hobbim egyszerre. Ezt csak az érti igazán, akire szintén ráragad a lóillat, mert a lónak nem szaga van, hanem illata. De sokat köszönhetek a családnak is, hogy segítettek és kitartottak mellettem. Amikor kellett, a fiam is jött velem, és ha délután négykor nem jöttem, már készítették a lónak az abrakot, etettek, mert tudták, hogy egy út az éjszakába nyúlik, vidékre mentem vagy éppen vagon jött. Amúgy alig vártuk, hogy hazajöjjünk, mert a zsíros kenyeret úgy hoztuk vissza, ahogy elvittük, mert azt gondoltuk „majd a másiknál eszek!” – és bizony egész nap nem ettünk, és olyan is volt, hogy 26 órát ültem a kocsin.

• Tényleg nem lehetett könnyű a családnak.

• A feleségem dolgozni is járt. Amikor ’72-ben rendeletbe hozták, hogy a lóhajtásra is vizsgázni kell, arra gondoltunk, hogy ideje a feleségemnek is jogosítványt szerezni. Vettünk neki egy autót, amivel még többet tudott segíteni, mert fuvart intézett vagy épp valamelyik vidéki Tüzépre is el tudott menni téglát jegyeztetni. Az autósokkal amúgy jó kapcsolatom volt, különösen télen, amikor nehezen indultak be a kocsik és engem hívtak a lóval behúzatni.

• Milyenek voltak egymás közt a fuvarosok?

• Egy éhenkórász, önző társaság volt, ami marta egymást, mint a kutya. Volt, hogy ketten-hárman összetartottunk, de valójában az ember csak saját magára számíthatott.

• Hány lóval lehetett folyton jelen lenni?

• Ha két lovam volt, itthon nem tudtak velem beszélni, mert mindig úton voltam. Háromnak lenni kellett, hogy legyen egy váltó, ha az egyiknek baja van. Volt, hogy öt lovam volt és mindössze egyet tudtam befogni, mert az egyik ellett, a másik lesántult, de mindegyikkel volt valami.

• Mikortól kezdett hanyatlani ez a korszak? Az autók, teherfuvarozók elszaporodásával?

• Amikor kezdett bejönni a gáz, akkor már kevesebb tűzrevaló kellett, ellenben jöttek a termelők, a fóliások, akiknek vagonszám vihettem a fát. Később átálltam nagy kocsira, nagy lovakra és téglát kezdtem hordani Elekről, Csabáról, Mezőberényből a Tüzépről.

• Hogyan lehetett még váltani? Turistákat is kocsikáztatott?

• Olyan nem volt, de az iskolai szerenádokat meg bolondballagásokat Molnár Sanyi meg én kezdtük el. Nagyon sokáig tartott, csodálatos évek voltak, a gyerekek gyertyával énekeltek, jöttem haza, meséltem a feleségemnek, de a végén megharagudtam rájuk, mert ittak. Nem is mentem többet. Amikor 1990-ben leszázalékoltak, már egyre jobban emelkedett az adó, a többiek is kiöregedtek, egyre többen adták vissza az ipart. Nekem pedig fájt a fejem, szédültem, a kimerültség jeleit mutattam. Engem nem a munka, nem is az alkohol tett tönkre, hanem az ideg. A doktor azt mondta a feleségemnek, beszéljen rá, hogy többet ne üljek kocsira. Vettem hobbikertet. A feleségemet műtötték, nem volt itthon, én a kertet művelgettem. De amikor megláttam egy lovat, felőlem jöhetett a krumplibogár… Megint lett ló. Volt hogy egy hétig kórházban voltam, a sürgősségiről jöttem haza, itthon pedig már vártak, hogy másnap a vásárra be kellene hoznom pár jószágot. Mondtam a feleségemnek, hívja az ébresztő szolgálatot, de nem kellett, éjfélkor magamtól talpon voltam és indultam.

• Nem tud elmúlni ez a szenvedély?

• Nehéz sorsom volt, de ha még egyszer kellene kezdeni, én akkor is csak ezt vállalnám. Hiába nehéz ez az élet és sok az utakon az autó, de most se félnék attól, hogy nem tudnék megélni. Persze meg kellene néznem, hogy milyen lovakat veszek, mert most is van belőlük rengeteg, de ki vannak fogva az igából, és a versenylovakat, ha már át kell vinni az út túloldalára, lószállítóra teszik. Amikor mi voltunk ebben, tudtuk, hogy mit kezdjünk azzal, amelyik félős vagy ugrál. Nem csak munkaeszköz volt, de tiszteltük is az állatot, az unokáim pedig lány létükre mindig jöttek velem kocsikázni. És az utcából is az összes gyerek mindig nálunk volt. Elégedett vagyok, de talán ha hamarabb kezdem az életet - hiszen 30 évesen nősültem 1968-ban -, lehet, hogy most lenne egy olyan unokám, aki folytatná ezt a szakmát.

 

Dóczi Ferenc. Fotó: Gyulai Hírlap - Rusznyák Csaba
GYULAI HÍRLAP • 2013. április 01. 13:00
Dóczi Ferenc: Ha még egyszer kellene kezdeni, én akkor is csak ezt vállalnám
Összes cikk - lent (max 996px)
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)