Szirtes Edina „Mókus” Kecskeméten klasszikus zenét tanult, majd Szegeden diplomázott hegedű szakon. Az improvizáció és a variáció iránti szeretetét zeneszerzéssel és énekkel is bővíti. Szívesen feszegeti önmaga és a zene határait. 1996-ban megnyerte a Pop-Rock Fesztivált, 2001-ben az Országos Dalírók Fesztiválját. Több kiállításhoz, színházi darabhoz írt zenét, még a 2010-es augusztus 20-i, budapesti tűzijátékhoz is komponált. Stúdiózenészként és dalszerzőként számos komoly- és könnyűzenei együttes produkciójában, hanglemezén működött közre, koncertezik velük, de saját zenekaraival is folyamatosan járja Európát. 2004-ben Artisjus-díjat kapott, 2007-ben a nemzetközi Song Writing dalíró versenyen tizenötezer dalból a legjobb 14 közé választották szerzeményét. Tesséklássék címmel megjelent szólólemeze 2010-ben világzene-kategóriában Fonogram-díjas lett. Legutóbb Szerelmesezős és Lao-ce ősi kínai bölcseleti alapművéből, a Tao Te King - Az Út és Erény könyvéből vett tizenkét megzenésített verset tartalmazó Mókus és a Tao című lemezét készítette el, egyedül játszva valamennyi hangszeren. A Fabula Rasa zenekarral most készül negyedik lemezük, Müller Péter Sziámi dédelgetésével. Beszélgetésünk alatt elhangzik egy szó, rácsodálkoznak, úgy gondolják, ez lehetne a lemezcím.
• Mennyire volt sűrű a nyár, mi volt a legfontosabb megmérettetés?
• Balatonfüreden volt egy hét Jazz és világzene tábor, ott tanítottam. Elég kimerítő volt, mert a jazz standardok mellett zenekari foglalkozás és népdalfeldolgozás is programon volt, mert az volt a szándékunk, hogy a világzene felé minél inkább kimozdítsuk a növendékeket úgy, hogy közben az improvizálás művészetét is gyakorolják.
• Te korábban is tanítottál.
• Zeneiskolában igen, több helyen is, nagyon szerettem, de ez azért annál sokkal szabadabb volt. A zeneiskolákban annak idején kakukktojásnak számítottam, mert nem tartottam a tantervet, és már akkor is, ha egy gyerekről megtudtam, hogy dallamot ír, biztattam, és az eredmény bekerült a vizsgadarabba. A gyerekek még tudják, hogy mit szeretnének, arról is határozott elképzelésük van, hogy mik szeretnének lenni, de amikor később odajutnak – még ha teljesül is az álmuk -, már összetört, megkeseredett emberek lesznek. Sajnos valamilyen csavar minden embert elér, amitől elveszíti azt a boldogságot, ami a nyitottsággal és a kreativitással jár együtt.
• Miben más az, ha tőled tanulnak?
• Általában 10-12 növendékem szokott lenni, és hozzám valamiért nem a nagyon magabiztos, mindent tudó, lebiggyesztett szájvéggel fitymáló emberek jönnek, hanem olyan 15-35 éves fiatalok, akik fantasztikusan ügyesek, aranyosak, de folyamatosan be vannak rezelve, amitől nagyon bátortalanok. Persze hamar együtt nevetünk, így ez nekem emberileg is nagy élmény, főleg az éneklés terén, ami elképesztően nehéz, tudom magamról. A mai napig halálfélelmem van, amikor ki kell állni, és nincs velem semmilyen hangszer, amit megszólaltathatok, vagy legalábbis elbújhatnék mögé, de ott van 80 szempár, és néma csöndben és vár, hogy én kinyissam a szám és énekelni kezdjek.
• De hiszen te már gyerekként úgy tanultál zenélni, hogy előbb elénekelted azt, amit később lejátszottál.
• Ez így van, de az éneklést nem tanultam, csak a hegedűt. Az éneklést talán nem is lehet megtanulni, arra nem lehet felkészülni, legalábbis én nem tudok. A félelem a legutolsó, amit le lehet küzdeni, nekem sose sikerül. Amikor színpadra lépek, ez az első, amit bevallok. De nagyon érdekes, hogyha a növendékeimmel az órákon sikerül együtt kacagnunk és sikerül annyira leküzdeni a félelmet, hogy már maguktól is mernek énekelni egy-egy bizonyos zenei rendszerben, akkor fel is szabadulnak. Mert az a szabadság, amit a zene nyelvén, a zene kommunikációjával improvizációnak nevezünk, emberileg is felszabadít. Ez fontos. És ezt nagyon jó látni.
• Ez a színpadra lépés előtti félelem függ attól, hogy épp hol és mit játszotok?
• Nem mindegy, hogy színházi körülmények között játszunk, vagy pedig fesztiválon. A söröző, üvöltöző egyetemistáknál más az eszköz, ott harsányabbak, hangosabbak és tempósabbak vagyunk, de itt a zenészeknek olyan, mint egy templomban. Kifinomultabban játszunk, nagyobb dinamikai különbségekkel. De a cél mindig ugyanaz, hogy valamit tudjunk adni, amitől az embereknek megtelik a szíve, hogy kicsit jobban érezzék magukat hazafelé menet, mint előtte voltak. Hiszen ezért csináljuk ezt az egész hűhót.
(A „Hűhó” Mókusnak és Varga Kornél gitárosnak is megtetszik, ízlelgetik, majd némi pusmogás után a többieknek is bejelentik, mint lehetséges lemezcím. Eljátszunk kicsit a gondolattal, majd a szomszédos asztalnál üldögélő Sebő Ferenc láttán folytatjuk a beszélgetést. Azóta kiderült, a Fabula Rasa negyedik lemeze ezt a címet kapta.)
• Annak milyen súlya van, hogy ilyen nagy zenei nevekkel (Sebő együttes, Halmos Béla, Muzsikás) léptek fel együtt?
• Amúgy is be vagyunk rezelve, de az izgalom csak tetőzik attól, hogy ilyen emberek között játszunk, és alaposan inunkba száll a bátorság.
• De játszottatok már együtt, nem?
• A Fabula Rasa zenekar nem, de Gryllus Dani bácsinak A teljesség felé című darabjában szólistaként ott ülhettem a Sebővel. Ők élő legendák nekünk, mert amit képviselnek, meghatározta, hogy mi most itt lehetünk és ilyen zenét játszunk. Mert amit mi magunkba szívtunk, amilyenné váltunk, az nekik köszönhető, és csak remélni tudjuk, hogy ezt ők sem szégyellik.
• Ezt a nagy rajongást az sem oldja fel, hogy ma már ti is azt az utat járjátok, ti is azon a zenei oldalon álltok?
• Mi Ákossal (Kertész Ákos – dob) egyáltalán nem vagyunk népzenészek. Mi komolyzenészek vagyunk és ez a népzenei rajongás csak akkor jött az életünkbe, amikor a barátaink, Kornél, Guszti, Balázs - (Varga Kornél, Balogh Gusztáv, Cserta Balázs) akik ma a Fabula Rasa tagjai - hallgatták, mutatták nekünk. Így kezdtem el rajongani ezért a zenéért, és így próbáltam meg ilyen attitűdből zenét szerezni. Sokszor úgy érzem magam, mint egy őrült, mert sehova sem tartozom. Mert nem azt játsszuk, amit tanultunk. Persze, zenét tanultunk és zenészek lettünk, de ez már egészen más, ez már oda nyúlik vissza, amivel a beszélgetést is kezdtük: nagyon hiányzik egy olyan iskola, ahol nem csak zenei stílusokat lehet tanulni. Hiszen ma már egy olyan világban élünk, ahol nem tehetjük meg, hogy „csak” komolyzenészek legyünk. A kreatív és tevékeny muzsikusokat több stílusból kellene tanítani, hogy később ki tudjanak alakítani maguknak egy önálló világot. Mi valami ilyesmit teszünk most és a mi mestereink ezek az emberek, akikkel együtt játszunk. Élő mesterek, mint nekem a Szecsődi Feri bácsi hegedűművész, akitől a hegedülés mellett a gyerekeket is megtanultam úgy figyelni, hogy ha egy picit is kreatív, akkor abban tovább kell őket nyitogatni, bátorítani. Mi most itt vagyunk hagyva egyedül és keressük a zenei utakat.
• Érdekes, hogy ha valaki fiatalon játszik sokféle zenét, útkeresésnek hívják, ha 10-20 évvel később, akkor mindez már zenei lubickolás.
• Sokszor elárulom a Fabulát, amikor más zenekarokhoz megyek dolgozni, és már annyira elvesztem ebbe a zenei bohóckodásba, hogy múlt ősszel eljött az a pillanat, amikor egyedül akartam lenni és egyedül akartam zenélni valami olyat, amiben nagyon önmagam vagyok. Ekkor jött a Tao Te King, aminek tizenkét versét, a lemez minden egyes hangját az összes hangszeren egyedül játszottam fel. Ha nem a Tao lett volna, akkor is muszáj lett volna egyedül játszani, hogy újra magamra találjak a zenében, mert az én bizonytalanságom elbizonyítja az egész zenekart. Mi a Fabulával nagyon régi és nagyon közeli barátok vagyunk, a zene csak egy alibi. Épp ezért emberileg és zeneileg is nagyon nagy felelősség a közös munka, és egyáltalán nem mindegy, hogy mi az irány. Azt érezzük, hogy jó irányba haladunk, de nem tudunk olyan teret hódítani, amilyet szeretnénk. Mindennapos probléma, hogy menjünk-e, folytassuk-e tovább? De annyira sokrétű a mi kapcsolódásunk, hogy mindig történik valami olyan, ami kihúz bennünket a csávából és lendít egyet a zenekaron előre.
Az interjúról még több képet a gyulavaros.hu oldalon találnak.
