Csak a kenyér nem volt közös a cselédházak földes szobáiban, ahol gyakorta több család is együtt lakott, egyenként akár tíz-tizenkét főt számlálva. Felvilágosítás céljából nem sok szó került pazarba, viszont a kisbicska a konfliktuskezelés nélkülözhetetlen tartozékát jelentette férfiak esetében. Asszonyoknál minden egyéb: káposztalevéltől a seprűnyélig. A lehetőségekhez mérten azonban igencsak ritkán. Mert rendnek kellett lenni. Szigorú volt az uraság, szigorú a hierarchia. Ükanyáink, szépapáink egészen a társadalmat s országot végérvényesen szétszabdaló II. világháborúig a feudális rend alapjait őrizve éltek, haltak, szültek gyermekeket, káromkodtak zsigerből, megérve bánatot és ünnepeket, küzdöttek betegséggel, szűk terméssel, kemény téllel. Hol a szegénységben leggyakoribb vendég az éhezés volt, hol tíz gyermek közül hat nem élte meg a felnőttkor, hol létezni több volt mint illetlenség, ha a két kar már nem tudta munkájával megszerezni a betevőt. Alig több mint fél évszázada még Magyarország művelhető területeinek csaknem felén a puszták cselédjei dolgoztak.
Nagymama két nap elteltével már tudta, ha a harmadik faluban valaki könyvet vásárolt, s nem nyughatott addig, még kölcsönbe meg nem szerezte. Édesanya, ahogy a vánkosok közt a koszos lábat, úgy a házban a mosdatlan szájat sem tűrte senkitől. Generációk küzdése, kreativitása, hite, erkölcse, tudása juttathatta végül a sokadik nemzedék tagjait a puszták világán túlra.
Mert kiszabadulni, kitörni a nincstelenek közül mindenkoron a csodával határos. Lemondások, csalódások, fájdalom árán vezet út fölfelé, melyben hátramaradottak s fölemelkedők egyaránt osztoznak.
