- Mi volt a Tóth Tibor festőművész által vezetett művésztelep célja, hogyan akarták megmutatni az önök körül működő világot?
– Objektív valóságot akartunk láttatni, ezért is maradtunk a természetelvű ábrázolásnál. Sokat tanultunk itt. Tóth Tibor, a művésztelep szervezője és vezetője azt az elvet képviselte, hogy a korai érvényesülés nagyon ártalmas lehet. Nem azért dolgoztunk, hogy babérokat szerezzünk, hanem mert bizonyos dolgokat el akartunk mondani. Sem politikai, sem szakmai trendeknek nem akartunk megfelelni, inkább kinevettük ezeket, vagy egyszerűen csak az ellenkezőjét gondoltuk. Ami a korabeli stílusirányzatokat illeti, a pályán lévők akkoriban igyekeztek mind jobban elvonatkoztatni a realizmustól, az avantgárd különböző irányzatai voltak egyidejűleg divatosak.
– És a Gyulai Nyári Művésztelep egyszerűen tudatosan kimaradt ebből?
– Igen. Nem is foglalkoztunk azzal, ismernek-e bennünket. A helyi lapokban egy-egy cikk megjelent rólunk akkoriban, például a Békés megyei Népújságban, a Népszavában, az Új Tükörben. A városnak, Gyulának akkoriban a sajtóhírverés inkább érdeke volt, mint nekünk, úgy hittük.
– Kikből állt a társaság?
– Csupa képzőművészeti pályára készülő fiatalból, a tagok közül példaként említhetjük Barabás Mártont vagy Csiba Évát, Horváth Emesét – a törzsgárda egyébként tizenöt fő körül volt. Engem 1969-ben vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára, s a felvételi utáni hat-hét évem úgy zajlott, hogy nyaranta részt vettem a művésztelepi munkában. Nívós előadásokat is hallgattunk itt. A művésztelepre meghívottak között volt Beke László, Csete György, Haulisch Lenke, de például Lükő Gábor néprajzkutató vagy Zoltai Dénes esztéta is.
– Hogyan dolgoztak?
– A témaválasztás szabad volt. Volt ugyanakkor egy olyan szakmai törekvés is, főleg a festők között, amelynek célja az azonos festés és látásmód kialakítása volt. Így aztán volt rá alkalom, hogy hárman festettek egy képet, de nem lehetett megállapítani, hogy az nem egy kéz műve, s ez a virtuóz gyakorlat sajátos sporttá vált. Persze voltak modelljeink is, így például az öreg Felek bácsi egyike volt a jellegzetes figuráknak, akit sokszor megfestettünk.
- Mennyire maradt együtt a társaság Tóth Tibor keze alatt?
- 1969 és 1980 között szorosan együtt voltunk. A nyolcvanas évek vége felé azonban lazult a törzsgárdatagok részvétele, de az ők tanítványai vagy új szimpatizánsok csatlakoztak a telepi munkához, így például Bodor Zoltán, Szabó Éva Mária, vagy a szobrász Lukács István is az újak közé tartozott. A baráti kapcsolat azonban máig megmaradt. 1976-ban volt az első jelentős kiállításunk, amelyet kétévenként követett Gyulán egy-egy reprezentatív bemutatása az új alkotásainknak a kilencvenes évekig. Ebben az időszakban sok munka született, 1978-tól sok tárgyszerű, líraiságtól mentes mű, szinte fotónaturalista képek. Ennek ellenére meglepő volt az 1976 és ’90 között készült képeket újra végignézni (ezek a szolnoki visszatekintő kiállításra kerültek elő, amelyet Balogh Gyula szervezett), mert a képek minden tárgyszerűségük ellenére megértő szeretetet sugároznak.
- Milyen kapcsolat volt az alkotók és az általuk ábrázolt világ között?
- Együtt éreztünk azokkal az életből kifelé menő emberekkel, akiket megfestettünk, megmintáztunk. Ezek a városi, kisiparos, vagy félig paraszt-félig proletár alakok ma már nem léteznek, mi „dokumentáltuk” őket. Mi magunk is majdnem mind a polgárság alsó rétegéből jöttünk, tehát az ábrázoltak tárgykultúrája, gondolkodása ismerős volt. Ezért is volt érdekes megörökíteni ezt az eltűnő világot. Persze főleg a festőknek ment a dolog, a szobrászoknak maradt elsősorban a portré. Nagyon sokat akvarelleztem, festettem is akkor.
- Milyen gyakran látta a közönség a művésztelep alkotásait?
- Évente volt „vázlatkiállítás” és kétévente voltak a nagy kiállításaink a kiforrott alkotásainkból.
- Tudott a szakma mit kezdeni a Gyulai Nyári Művésztelep alkotóinak realizmusával?
- Nem. Akkoriban a természetelvű festést lekezelték. Egyszer, a nyolcvanas évek elején egy művészettörténész belépve a kiállításunkra így szólt: „Hát ezek szocreált csinálnak!” Pedig semmi közünk nem volt ahhoz az irányzathoz. Most pedig: fordultak a stiláris szelek. Mi nem riszáltuk magunkat a szakmának, bár én ezt utólag nem tartom helyesnek. Most a negyvenedik évfordulóval kapcsolatban már örömmel vettük a média érdeklődését. Annak idején nem helyeztünk erre hangsúlyt, ám közben magunk is felmértük, hogy kifelé is érvényesíteni kellene magunkat. Anno ugyanis például szórakoztunk olyasmin, hogy a sikerre törekvő kollégák számítóan, a neves és divatos művészettörténészekkel, művészekkel nyittatták meg kiállításaikat – Németh Lajos, Supka Magda, Somogyi József –, mi pedig bíztunk abban, hogy ami érték, az bekerül a köztudatba.
– Hogyan fogadták önöket a jubileumi kiállításon, 2008-ban?
– Érdekes volt a tavaly őszi, visszatekintő kiállításunk, amely a Szolnoki Galériában 2008. október 16-án nyílt, a címe 40 éves a Gyulai Művésztelep volt. Kivételesen sok kolléga volt jelen, illetve a „szakma”, köztük művészettörténészek, és nagyon jó volt a fogadtatás. Kérdezte is tőlünk Tenk László és Szkok Iván – mindketten festők –: „Eddig hol voltatok?”– „Hát mi ott voltunk, Gyulán.” Megjelent a gyulai alpolgármester, a könyvtárigazgató és más jeles gyulai személyiségek. Most, hogy együtt látták ezeket a munkákat, megértették, hogy amit eddig támogattak, azt valóban érdemes volt segíteni. Meghívták a teljes tárlatot az idén nyárra a gyulai Kohán György Múzeumba, ahol ismét nagy sikere volt az anyagnak.
– A tárlatok mellett hol találkozhatnak még az érdeklődők a művészteleppel?
– Nemrég jelent meg a Gyulai Nyári Művésztelepről tervezett nagy kötet első része, egy dokumentációs anyag, amelynek majd sok év múlva főleg a művészettörténészek örülnek majd. A jubiláris kötet második része egy kemény borítós album lesz, amelyben a törzsgárdatagok húsz-húsz reprodukcióval szerepelnek, illetve három tanulmány egészíti majd ki a kötetet.
– Hogyan folytatódik a művésztelep története?
– A telep életének folytatása a gazdasági helyzettől függ, mert Gyula városa – amely egyébként az idén kapta meg A kultúra magyar városa címet – szívesen támogatna minket továbbra is.
Nem gyönyörködtetni kívánnak
Az 1969-ben induló Gyulai Nyári Művésztelep tagjainak alkotásai, újdonságként a magyar képzőművészet világában, a magyar realista művészet egyenes folytatásaként természetelvű eszközökkel mutatják meg a hétköznapi, kisvárosi életet. Az életképek, enteriőrök, városrészletek, az omladozó lakóházak elöregedő lakóinak mozdulatai megörökítve, egy kor dokumentációjaként hatnak – szándékosan. A megvalósult szocializmus „eredményei” olvashatók le a művekről, tárgyilagos előadásmódban, nagy szakmai tudással a háttérben. Az alkotások nem gyönyörködtetik a szemet, de elgondolkodtatnak, empátiára késztetnek. Mivel maximálisan hiányzik a művekből az optimista előretekintés, a szocialista öntudat duzzadó ereje, nem meglepő, hogy a hetvenes, nyolcvanas években a hatalom nem karolta föl a csoportot, és a szakma sem lelkesedett értük anno, divatjamúlt realizmusuk miatt.
Somogyi F. Anikó
Forrás: Magyar Hírlap
