Gyula török ostroma 1566-ban július 2-án kezdődött, s a várvédők szeptember 2-án hagyták el az erődöt. A végvári korszakban Gyula védői álltak ellen leghosszabb ideig a törökök támadásainak. A vár visszavételéhez viszont mintegy tíz esztendőre volt szükség. Hosszan tartó ostromra ezúttal nem került sor, mégis szinte teljes egészében elpusztult a város és a környékbeli falvak lakossága.
A keresztény seregek Szolnok 1685-ös visszafoglalásától fogva a török ellátási vonalaktól fokozatosan elszigetelődő Gyulát közvetlen hadi célpontnak tekintették. Viszont a vár gyors operációval történő elfoglalását az erőviszonyok és főként a természeti körülmények nem tették lehetővé. A falvak és a lakosság török megszállás alatti gyérülésével párhuzamosan a táj elvadult, különösen az emberi kéz nem gondozta vizek okoztak sok gondot. A királyi seregek mozgatásának feltételeit vizsgáló tábornok a következőképpen fogalmazott: „Akár, ha a Marost tekintjük, de különösen a Körös nevű összevissza áradó folyókat, a rengeteg kiöntés miatti mocsarakon csak úgy lehet átjutni, ha ezredenként megnégyszerezik azokat az alakulatokat, akik egyrészt a faalkotmányokat szállítják a mocsárhidakhoz, a szekereken szállítandó dereglyék és csónakok a hajóhidakhoz többszörös költségeket igényelnek.” Ráadásul a fuvarozást is a hadseregnek kellett megoldania, igénybe vehető polgári lakosság hiányában. A nehezen leküzdhető mocsaras vidék a jó helyismerettel rendelkezőket segítette. Leginkább Thököly török mellett küzdő s éveken át a környéken portyázó katonái ismerték a szárazföldi és vízi utakat. „E lázadóknál jobban senki sem ismerte e terepet” – írta róluk ellenfelük, Heisler tábornok.
Mindezek a körülmények arra késztették a keresztény hadvezetést, hogy blokádháborúra rendezkedjenek be. A török kézen maradt erődítményeket fokozatosan foglalták el, s igyekeztek elpusztítani a vár környékbeli élelmiszerforrásait, azaz el kellett tüntetni a falvakat. A módszeres pusztítás eszköze volt a falu felégetése. Az élelmet, a szénát a hadsereg elvitte, a falut felgyújtották. Ezt a módszert alkalmazta a hadszíntéren igen járatos Auersperg tábornok is, azzal a különbséggel, hogy a lakosságot nem sorsára hagyta, hanem a biztonságosabb Debrecen felé irányította. Ez a telepítési akció mintegy tucatnyi falura terjedt ki. Akinek nem volt ilyen szerencséje, az csak menekült, ha tudott. 1691-ben azokat, a még működő környékbeli malmokat pusztították el módszeresen, „amelyek az ellenség utánpótlását biztosíthatták volna, ahonnan Thököly és a vele együttműködő török és tatár seregek … élelmezték magukat”. Természetesen a törökök és Thököly emberei, amíg csak tudták, sarcolták a még ittlévőeket.
Az egyik hadijelentésben „elátkozott vidéknek” mondott területen folyamatosan erősödött a keresztény seregek befolyása. Hogy a törökök bizonytalanabbá tegyék ellenségeiket, még a korabeli mértékkel mérve is rendezetlen és kegyetlen tatár seregeket bocsátottak a területre. Ezek a gyorsan mozgó alakulatok különösen nagy pusztítást vittek véghez a megmaradt falvak lakosságában. „…a tatárok a Gyula környéki különböző falvak lakosságát lekaszabolták” – olvashatjuk egy 1691-es rövid hadijelentésben.
Gyula városában a rajtaütésszerű ostromkísérletek okozták a legnagyobb pusztulást. 1692-ben a már említett Auersperg tábornok a téli hidegben befagyott vizeken gond nélkül áthaladva, egy februári hajnalon három oldalról váratlanul támadást intézett a város ellen. A roham sikeres lett volna, de az ostromlókhoz csatlakozott rác és magyar katonák túlzottan hamar kezdtek zsákmányolni, s a védők rendezni tudták soraikat. A sikertelen ostrom után a támadók vezetője módszeresen felgyújtatta várost. „… a várost úgy lángba borították, hogy azt a Nagyváradról és Debrecenből érkezők 14 mérföldről is észlelték” – olvasható egy korabeli haditudósításban.
A vár feladása előtti egy-két évben a pusztítás olyan méreteket öltött, hogy a török őrséget csak az erősen védett Maroson átkelt és Gyuláig elhatoló konvojok élelmiszer-szállítmányaival lehetett ellátni. Amikor 1694 őszén a konvojok már nem jutottak be a várba, mindkét oldalon tudták, hogy a törököknek az erősséget fel kell adniok. 1694 decemberében a felek megállapodtak a vár feladásáról, a törökök elvonulásáról. A királyi seregek január 12-én vonultak be a várba – amely elpusztult, elnéptelenedett vidéket uralt.
