A 19. század második felére beinduló tőkés-polgári átalakulás következtében többek között gyárak alakultak, modernizálódott a közlekedés, és elkezdődött a mezőgazdaság gépesítése is. Ugyanakkor a fenti folyamatok miatt a balesetek száma is megszaporodott. Hamarosan szükségessé vált a mentőszolgálat beindítása, hogy a baleseti sérülteket szakszerűen és gyorsan elsősegélyben részesítsék, illetve kórházba szállítsák. Míg Budapesten már 1887-ben megalakult az önkéntes mentőegyesület, addig vidéken csak az 1920-as évek derekán kezdődött a mentőszolgálat kialakítása. Ebben nagy szerepet játszott az 1926-ban alakult Vármegyék és Városok Országos Mentőegyesülete, s tevékenységének köszönhetően számos vidéki mentőállomás jött létre.
Gyulán 1925. október végén adta hírül a Békés, hogy megalakult a Gyulai Önkéntes Mentőegyesület. A lap szerint a vármegyei tűzoltószövetség kezdeményezésére indult a mentőegyesület megalapítását célzó mozgalom. Az alakuló ülésen dr. Tauffer Emil kórházigazgató elnöklete mellett elfogadták az egyesület alapszabályát, és megválasztották a tisztikart. Az egyesület védnöke Kovacsics Dezső főispán, a díszelnökök Daimel Sándor alispán, dr. Zöldy János egészségügyi főtanácsos és dr. Tauffer Emil kórházigazgató, az elnök pedig Csete József polgármester lett. Az illusztris névsor jelzi az egyesület társadalmi támogatását. Ügyvezető elnökké Démusz Lajos vármegyei tűzrendészeti felügyelőt, főparancsnokká dr. Takácsy Lajos városi ügyvezető orvost választották. Az egyesület célja egyrészt balesetek alkalmával mentés és segélynyújtás, és a betegek szállítása, másrészt az elsősegélynyújtás ismeretének terjesztése és az önkéntes mentőszolgálat szervezése volt. Jelmondatul a „Mindnyájunkat érhet baleset” jeligét választották. Az alapszabály szerint az egyesület a város területén mentőállomást kívánt létesíteni és berendezni. A közgyűlés el is határozta, hogy átiratot intéz a városhoz mentőkocsi és a szükséges eszközök beszerzése tárgyában.
A mentőállomás létesítésének ügye a már említett Vármegyék és Városok Országos Mentőegyesülete megalakulásával élénkült fel. 1928-ban tárgyalta a városi tanács a mentőállomás kérdését. Megállapították, hogy a városban lévő közegészségügyi intézményekben igen sok a vidékről származó beteg, kiknek beszállítása sokszor mentőintézeti tevékenységet kívánt meg. Továbbá a városban a gyár és ipartelepeken eddig is előfordult balesetek miatt is szükség mutatkozott a mentőállomás létrehozására. A Vármegyék és Városok Országos Mentőegyesületével való megállapodás a városnak anyagi szempontból előnyösebb volt, mintha önerőből kellett volna a mentőállomást létrehozni. A város vállalta, hogy belép az említett egyesületbe, és 1929-től kezdve évi 625 pengő tagsági díjat fizet. Megalakították a városi fiókegyesületet, tulajdonképpen a már meglévő önkéntes mentőegyesület átminősítésével, mely mentőjármű hiányában tevékenységét nem tudta megkezdeni. A mentőautót a Vármegyék és Városok Országos Mentőegyesülete szerelte fel, melynek elhelyezésére – a város anyagi támogatásával – a városháza udvarán egy fűthető garázst építettek. A mentési munkálatok és a betegszállítás a tisztiorvos vezetése mellett a tűzoltóság feladata lett. A mentőállomás felszerelési költségeihez a város kétezer pengővel járult hozzá, az állomásnak otthont végül is a tűzoltóság adott.
A mentőszolgálat munkáját alispáni rendelet szabályozta. Az „első segítségnyújtás” díjtalan volt, a betegszállításért minimális díjazást számítottak fel, de vagyontalan betegek esetében ezt a betegápolási alap terhére végezték. A mentőautó „különös hajtásjogát” törvény biztosította: „vele egy irányban, vagy szemben haladó járművek és járókelők útjából letérni tartoznak”. Egy 1933-as jelentés szerint a mentőautót az állomás fennállása óta 2 600 esetben vették igénybe, a megtett út pedig 87 ezer km-t tett ki. 1938-ban beállították a második mentőautót, ezzel a fertőző betegek szállítási kérdése is megoldást nyert. A háború után 1945 és 1946-ban mentőautó hiányában szünetelt a mentőszolgálat, 1947-ben kapott a város új mentőautót. A mentőszolgálat hamarosan állami irányítás alá került, a Vármegyék és Városok Országos Mentőegyesülete 1948-ban adta át a helyét az akkor alakult Országos Mentőszolgálatnak.
