A Gyulai Várszínház kamaratermi szezonnyitó estéjén a PG csoport – Halmos Béla népzenész közreműködésével – Megyek a hegyen című folk-rock műsorát mutatta be. Jantyik Zsolt, az eMRton-díjas zenekar énekese még a koncert elején igyekezett helyesbíteni: a táncházmozgalom egyik atyja nem vendége, hanem már évek óta tagja a bandának. Így szerepel az idei Szomjas György által rendezett Alföldi rock című zenés dokumentumfilmben is, amely a zenekarról, ezen belül a hegedűssel való kapcsolatáról is szól.
Bár a „régi pégétől” sem állt messze a (nem rossz értelemben vett) hazafias gondolatok kinyilatkoztatása, most kifejezetten a népiesség jegyében egy nótázós dallal indult a koncert, majd a Valahol úgyis számmal belecsaptak a húrokba. Mind a tizennégybe. A Nem sietünk sehová című, újabb keletű, 2007-es tangóval folytatódott a koncertprogram. Az együttes „énekhangja” tőle megszokott teátrális impulzivitással élte a dalokat, amelyeket összeszedetten kísért a PG többi tagja: Jantyik Csaba - gitár, vokál, Takács Szabolcs - basszusgitár és Kiss Attila - dob, ütőhangszerek. Egy magyarított bihari kanásznóta előzte meg a kilencvenes évek eleji hangulat jöttét, amikor felcsendült a Világnak világa, majd az Én édesem, a Félélet, a Hány méter a szeretet, A férfiak visszalőnek, és a többi.
A PG csoport hegedűse, Halmos Béla a jelenlévők kérdéseit megelőzve elmesélte, miként került autentikus népzenészként egy rockzenekarba. Csak egy zene van, illetve annak sokféle megjelenési formája – mondta, majd arra is fény derült, hogy jó néhány évtizeddel ő is egy beatzenekarban „nyávogtatta” a torzított, csehszlovák gyártmányú Jolana elektromos gitárt. Szavait egy gyönyörű gyimesi lánctánc, egy héjsza követte, majd a már oktávra eresztett húrral folytatta zenekari szólamait is.
A „Pégé” nem először és nem is másodszor játszik a városban. A gyulai 48-as Club többször is vendégül látta a PG csoportot, így nem csoda, hogy a mostani koncerten megjelenő 30-as/40-es korosztály lelkében nosztalgikus érzések törtek színre. A több mint negyed évszázada muzsikáló banda programozott időutazásban részesítette közönségének nagy részét. Talán nem egyedül véltem megérezni a korabeli „48-as”, újsággal tapétázott, dohos falainak illatát, talpuk alá képzeltem a poros színpadot, amitől egy időre megszépültek az akkori történések is. Aztán végső kegyelemdöfést adott a nosztalgiahullám, amikor megszólalt a szállóigévé vált Útlevél, fogkefe című szám. A ráadásban Halmos Béla egy Gyulán gyűjtött népdallal búcsúzott, amelynek a végére a közönséggel már vele együtt énekelt. A PG csoport sem sietett sehová, úgyhogy végül újra eljátszották a Nem sietünk sehovát…
