Az 50 éves jubileumára készülő Gyulai Várszínház az utóbbi két évadban műsorára tűzött korábbi repertoárjából egy-egy sikeres darabot. Az idén Csiszár Imre rendező Székely János Mórok című drámáját vette elő. A marosvásárhelyi szerző közvetlenül a romániai fordulat előtt, 1989-ben írta a darabot, 1990-ben jelenhetett meg s a gyulai bemutatóra a vár előtt felállított színpadon 1991-ben került sor. Tompa Gábor áttetsző függönyökkel szabdalt színpadán kolozsvári művészek jelenítették meg a nemzetük s a maguk megmaradásának lehetőségeit kutató mór és magyar tudósok egybefonódó tragikus történetét.
Talán nem én voltam az egyetlen, aki akkor – nem sokkal a kisebbségek eltüntetésén, sőt felszámolásán módszeresen dolgozó romániai diktatúra bukása után – a bemutatót látva a nemzeti fenyegetettség kérdéseit érezte a leghangsúlyosabbaknak. Pedig Székely János a színpadi szöveg elé illesztett „Mentség”-ben nyomatékosan kifejtette, hogy drámájának témája nem a nemzethalál fiziológiája. „Igazi problémám az – írta –, amit életem során folyvást tapasztaltam s ma is nap mint nap tapasztalok: hogy miképpen kényszerülhet a történelmi ember elfogadni, fennen hirdetni olyasmit (olyan vallási vagy világi ideológiát), amit nem hisz, ami valódi megítélése szerint merő ostobaság.” – Csiszár Imre a fenti szerzői értelmezésre építette a maga koncepcióját: a dráma alapkérdését általánossá téve azt kereste és mutatta meg, hogy a világban zajló változások kit kényszerítenek menekülésre, kit szembefordulásra, és kit hitének, meggyőződésének megváltoztatására, de legalábbis eltitkolására. A rendező hangsúlyossá tette Székely János másik alapkérdést: a túlélést ígérő önfeladás miért válik oly gyakran az önpusztítás eszközévé? A nemzetiségi konfliktus keretei így tágulhattak ki, s ennek az értelmezésnek köszönhetően született meg a friss, nézőt megragadó remek előadás.
Csiszár Imre végrehajtott egy nagyon fontos dramaturgiai változást is. A dráma szerkezeti hiányosságait korábban többen is szóvá tették. Az egyik Székely János monográfia szerzője, Elek Tibor például arról írt, hogy a Mórokban két analóg történet fut és a két szál közötti „dramaturgiai kötések” hiányoznak. Csiszár Imre finoman, ugyanakkor hatásosan megteremtette a dramaturgiai kötéseket. A kolozsvári és a mór történetet ugyanazon díszletek közé, egy térbe helyezte. Szabédi László felesége éppen úgy jár-kel a granadai egyetem tanárai közt, mint kolozsvári otthonában. A mór jelenet, erdélyi történetben nem játszó szereplői pedig szépen ülnek két oldalt, hiszen ugyanazt a históriát fogják majd folytatni. Az hogy a mór szín az inkvizícióig elvisz, alkalmat teremt arra, hogy annak a bizonyos kényszerű vagy önkéntes önfeladásnak egy, a mai szcénán nem látható folytatását is megmutassa a rendező.
Székely János eredeti utasításának megfelelően a hasonló karakterű granadai és kolozsvári személyiségeket ugyanaz a színész játssza. Az önként vallást cserélő granadai emírt és Szabédi Lászlót Mihályfi Balázs formálja meg. Alakítását a kolozsvári színeken láttam hatásosabbnak. Erőssége volt az előadásnak a mindenáron békét kereső, de végső kétségbeesésében kínzóival nyersen szemforduló idős Achmend sejket alakító Blaskó Péter, ugyanúgy, mint Balikó Tamás, aki nem is túl nagy szerepében mesterien mutatta meg, milyen gazdag is a hatalom eszköztára. Dolmány Attila, Karalyos Gábor, Pál András, Gáspár Tibor, Újvári Zoltán, Baj László, Megyeri Zoltán számára egy-egy, különösebben nem árnyalt karaktert kínált ez a dráma. Szerepformálásukkal jól szolgálták a rendező elképzeléseit. Az előadás egyetlen női szerepét, Szabédi László feleségét Igó Éva játszotta. A házaspárt a feszültség, a kényszer fogja össze, a feleség az, aki időről időre tükröt tart férje elé, gondoskodva arról, hogy a vezeklés számára már itt a földön megkezdődjék. Igó Éva szerepének ezt a részét is, a már említett másikat is kitűnően megoldotta.
Rendező, a díszlet- (Szlávik István) és jelmeztervező (Szakács Györgyi) a színpadkép kialakításakor invenciózusan használták ki a vár adta lehetőségeket – igazi gyulai előadás született. Talán nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, a Mórok mostani bemutatója bekerül a Várszínház hosszú ideig emlegetett előadásai közé.
