Csodálatos színházi élményben volt része annak, aki vasárnap este a Várszínpadon megtekintette a dél-koreai Mokwha Repertory Company előadásában William Shakespeare A vihar című drámáját. Minden bizonnyal a Várszínház által Gyulára hozott darabok egyik legkiválóbbikát láthattuk.
Shakespeare A vihart 1610-ben írta, amikor Anglia a hajózás egyik érdekes időszakát élte és gyakran jelentek meg hírek szigetek felfedezéséről, hajótöröttek sorsáról, ismeretlen népekről és országokról. Minthogy a mű az író kései időszakában született, magán viseli a szerző akkori érdeklődésnek a nyomait, a barokk szentimentális pásztordrámák hangulatát. A Shakespeare legérettebb művének nevezett Vihart elemzői nevezték már ugyanúgy a szabadság, mint a mágikus és filozofikus nézetek darabjának, az erkölcsi személyiség drámájának, vagy a megbékélés és a bűnbocsánat színjátékának. Bizonyára van igazság a sokféle minősítés mindegyikében, és a koreai adaptáció lényegében nem is változtatott mindezen, sem az eredeti, amúgy sem bonyolult cselekményen, sem a talányos mondanivalón. Oh Tae-suk drámaíró-rendező az 5. századi koreai környezetbe helyezte a cselekményt, így itt nem Prospero, hanem Zilzi kirány a főszereplő, aki a Tao mágia tanulmányozásába merülve Zabi királyra bízza az ország irányítását. Megfosztják trónjától, tengerre teszik hároméves kislányával, megmenekül, egy szigeten köt ki, ott él a szellemek társaságában és neveli fel szépségessé serdülő lányát. Calibánt egy kétfejű torzszülött, Arielt, a jó szellemet pedig Zewoong néven egy sámán nő képében látjuk. Zilzi király mágikus erejével vihart támaszt és tizenkét év után egykori ellenségeit a sziget partjára sodortatja. A fiatalok egymásba szeretnek, az egykori ellenségek megbékélnek és megbocsátanak egymásnak.
A színészi játék, a rendezés a jelmezek, a tánc, az énekek, a zene és a látvány azonban olyan elementáris hatású volt, hogy ez a produkció akkor is nagy élmény lett volna, ha nem ismerjük a történetet és nem követhetjük az eseményeket az elektronikus feliratozással. Oh Tae-suk szerencsére nem a darab sokat találgatott üzenetének boncolgatására helyezte a hangsúlyt, hanem a regényességre, a játékosságra, a különleges és misztikus atmoszféra érzékeltetésére.
A nyitójelenetben fehér lepleket mozgató dinamikus tánc és az égi háborút idéző hangok jelenítik meg a vihart, tökéletes illúziót keltve és ez végig így marad. Az a hangulat, amelyet sikerült életre kelteni egyszerre adja vissza a furcsa és csodálatos, hangokkal, álmokkal, káprázatokkal teli shakespeare-i világot és ennek ősi koreai párját. A rendező teljes egészében fölvállalta a koreai kultúra felmutatását, annak hiteles, átütő művészi erejével itatva át az egész produkciót. Az öt felvonás helyett egy színen játszódott a darab, egy pillanatra sem hagyva unatkozni a nézőt, statikus jelenetek, mozgalmas táncok, dalok és kórusok váltogatták egymást. A táncolók, a színészek szinte pillangóként röpködtek a színpadon, a különleges keleti hangszerekkel előadott, hol érzelmes, hol titokzatos zene, az ötletes jelmezek, a szín és a fényhatások elvarázsolták a közönséget, amely a végén hatalmas tapssal, éljenzéssel honorálta a színtársulat teljesítményét. Kár, hogy a várszínházi műsorfüzetből nem ismerhettük meg a szereposztást, de ha ebből a nagyon egységes teljesítményt nyújtó, nagyon fegyelmezett társulatból mégis ki kellene emelni valakit, akkor a Zewoong sámánnőt és a Zilzi királyt alakító művészek mellett tenném le voksomat.
