Kánikula. Még mindig. Az ég azúr. Mondjuk bögre azúr.
A Shakespeare Fesztivál hatodik napján Varró Dániel költő, műfordító a vendége a Gyulai Várszínház kamaratermének. A bejáratnál nincsenek kígyózó sorok, a teremben aprócska, irodalomszerető közönség, a költő, visszafogott lényével, szövegeinek játékos humorával, mégis megtölti a teret. Egyszóval telt ház van. A kortárs magyar líra egyik legnépszerűbb alkotójával, az Irodalmi Humor Fesztivál visszatérő szereplőjével dr. Elek Tibor József Attila-díjas irodalomtörténész, kritikus beszélget, a téma pedig természetesen az angol drámaíró. Varró Dániel ezúttal ugyanis elsősorban műfordítói minőségében van jelen, hiszen színházi felkérésre már több Shakespeare-darabot is lefordított magyarra.
Az első kérdésre válaszolva a költő elmondja, a Shakespeare-hez fűződő viszonya nem sokat változott az elmúlt időszakban, hiszen mindig is szerette a drámaírót, akinek a nevével kiskorában találkozott először Cseh Tamás dalát hallgatva. Shakespeare-nek nagyon jó humora van, egyszerre tud emelkedett és köznapi lenni, ezért közel áll Varró Dániel alkatához, aki maga is szereti keverni szövegeiben a költői és a köznapi dolgokat – derül ki a válaszból, majd a Bögre azúrból hallgathatjuk meg a Verses levél Mihályffy Zsuzsannának című verset.
A drámaíró töretlen népszerűségének valószínűleg az lehet a titka – fejti ki a költő –, hogy nagyon jó humora van, emellett darabjai egyetemes dolgokról szólnak, mindenkit megszólítanak. Varró Dániel drámafordításai színházi felkérésre születtek, a költőben azonban a belső késztetés is megvolt. Mára már megbarátkozott vele, hogy a színészek keze alá kell dolgoznia, hogy igazodnia kell a rendezői koncepcióhoz. Most éppen a Szentivánéji álom fordítására kapott felkérést, ami az egyik személyes kedvence – árulja el a költő.
A fordítások alapján készült előadások rendkívüli módon megosztják a közönséget. Vannak, akik lendületesnek, érthetőnek, szellemesen játékosnak, humorosnak tartják ezeket, mások viszont hatásvadász poénokat, erőltetett nyelvi játékosságot, újraértelmezést emlegetnek a fordításokkal kapcsolatban. Varró Dániel szerint fordításai mindig szöveghűek, az emberek azért érezhetik elrugaszkodottnak, mert megszokták a régi fordításokat. A színház részéről viszont jogos elvárás, hogy mai nyelven szólaljanak meg a darabok, hiszen például a Lear király eredeti, Vörösmarty-féle fordításának a nagy része érthetetlen a mai ember számára. Babits trágársága száz év alatt annyit szelídült – mondja a költő –, hogy ma már nem érezzük trágárnak. Akkor működik egy darab, akkor élő, ha a magyar nézőnek ismerősek a szavai, a mondatai. Varró Dániel úgy véli, azok a jó fordítások, amelyekben valamennyire benne van a fordító személyisége is.
Rövid ízelítőt kapunk a Varró-féle Makrancos Katából, majd a beszélgetés a két legutóbbi verseskötetre terelődik. A modern mondókák megírásának az ötlete – meséli a költő – kisfia megszületése után merült fel benne, mert úgy érezte, az olyan régi versikék, amelyekben a komámasszony kéreti a szekerét, távol állnak tőle mint 21. századi, urbánus apukától. Miután meghallgatjuk, Shakespeare hogyan írta volna meg a Boci, boci, tarkát, dr. Elek Tibor a költő Shakespeare-szonettekhez fűződő viszonyára kérdez rá. Ez a szonettforma közelebb áll Varró Dánielhez, mint a petrarcai, hiszen csak párosával kell a rímeket kitalálnia hozzá, tisztább számára a szerkezete.
A költő néhány szonettfordítást olvas fel, majd a színházzal való kapcsolata kerül szóba. Nagyon szeretem, mert alapvetően otthon ülök a számítógép előtt, a négy fal között – mondja Varró Dániel. Válaszából kiderül, eleinte nagyon zavarta, ha valamit nem úgy mondtak, ahogy azt leírta, de lassan megtanulta, hogy ő is csak egy kis fogaskerék az előadásban. Saját színpadi műveket nem ír, viszont paródiákból már van egy fél kötetre való, a két költőtársával írt nonsense-gyűjtemény pedig már majdnem elkészült. Ezenkívül egy pókereposz írásába kezdett bele, valamint létösszegző verseket is ír, elvégre 34 éves elmúlt, s a legnagyobb magyar költők ebben a korban már megvoltak halva – jegyzi meg viccesen. Zárásként két létösszegző költeményt olvas fel, majd a közönség kérdéseire adott válaszokból ismerhetünk meg néhány műhelytitkot.
Kánikula. Még mindig. Az ég ma azúr. Mondjuk bögre azúr.
