Mittag Mónika, a Gyulai Német Kisebbségi Önkormányzat elnöke a könyv ajánlójában mondott köszönetet mindazoknak, akik önzetlen munkájukkal és támogatásukkal hozzájárultak ahhoz, hogy a hiánypótló kiadvány elkészülhessen. Az önkormányzat évről évre megemlékezik az elhurcoltakról, a hatvanötödik évforduló kapcsán, 2010-ben, országos és a határokon átívelő programsorozatot szerveztek, melyen több százan vettek részt. Ekkor kezdődött el a deportáltak adatainak és fényképeinek összegyűjtése is – írta ajánlásában Mittag Mónika.
Gyulát 1944. október 6-án szállta meg a Vörös Hadsereg. A tanyavilágból már a két ünnep között összefogtak sok német fiatalt, majd kidobolták, hogy a német származású és nevű férfiak 18–45, a nők 18–30 éves korig kötelesek gyülekezni – idézte fel a múlt eseményeit beszédében dr. Erdmann Gyula, Németváros volt önkormányzati képviselője, történész, aki a Gyulai Füzetek 4. kötetében elsőként írt a városból deportáltakról. Az 1990-ben megjelent, Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban című könyvben a Békés Megyei Levéltár egykori igazgatójának bevezető tanulmánya mellett többek között a gyulai Schriffert Mihály naplófeljegyzései, valamint egykori deportáltak visszaemlékezései olvashatók.
„1945. január 10-én délben 53 – emberszállításra némileg átalakított – marhavagonokból álló szerelvény indult el Gyuláról a szovjetunióbeli Donyec-medencei szénbányák felé. Vagononként 30–40 fő utazott a téli hidegben, amit csak a vagon közepére állított, olajoshordókból alakított kályhák tüze enyhített valamelyest. WC-ként a vagonok sarkában fúrt lyuk fölé állított feneketlen vödör szolgált. Egy-egy vagonban csak 10–12 priccs volt, ennyien pihenhettek egyszerre. 18–30 év közötti lányok és asszonyok, 18–45 év közötti fiúk és férfiak zsúfolódtak össze a kb. 1500 főnyi szállítmányban” – írta az indulás napjáról dr. Erdmann Gyula a most megjelent könyv Bűnhődés büntelenül című írásában.
Ötszázra tehető a gyulai deportáltak száma
A történész beszédéből kiderült, a mintegy 1500 főből csaknem 500-ra tehető a gyulai deportáltak száma, amelyből Kovácsné Murvai Zsuzsanna jóvoltából 490 személyt lehet biztosan beazonosítani. A gyulai vagonok mellett Elekről is elindult egy szerelvény, melyen 1900 embert szállítottak a Szovjetunióba. A gyulaiak Sahtiba, Novosahtyinszkba és Nyezsdánba kerültek, az eleki deportáltak pedig főként a Krivojrog környéki ércbányákba. Voltak, akik az embertelen körülmények következtében már a vonatút közben meghaltak.
A kényszermunkára elhurcoltakat őrökkel és szögesdrótokkal körülvett, alig fűtött lágerekben szállásolták el, ahol ócska priccseken kellett aludniuk. A deportáltakat nagyon kevés élelemmel látták el, orvosság pedig szinte egyáltalán nem volt. A bányamunka embertelen volt, sokszor 50–60 cm magas, keskeny vájatokban kellett lapátolniuk a szenet úgy, hogy fel se lehetett állni, majd 10–12 óra munka után koszosan, gyalog indultak vissza a lágerekbe. Fürdésre csak ritkán volt lehetőségük – mesélt a deportáltak mindennapjairól és az átélt borzalmakról dr. Erdmann Gyula.
„A gyulaiak közül 64-en haltak meg a bányamunkán, ők már soha nem térhettek haza. Az elekiek még rosszabbul jártak: ők Krivojrogban vasércet bányásztak, s az ottani bányapor sokuk végzete lett” – írta a történész a most megjelent könyvben. A halottak azóta is ott nyugszanak a bányák és a lágerek környéki rögtönzött temetőkben, amelyeket ma már alig lehet megtalálni, tudtuk meg dr. Erdmann Gyulától.
Nincs embertelenebb dolog a kollektív büntetésnél
Németváros volt önkormányzati képviselője beszédében hangsúlyozta, nincs embertelenebb dolog, mint a kollektív büntetés. A diktatúra mögött soha ne keressünk értelmet, a gyulaiak deportálása értelmetlen, embertelen és megalázó volt. Fontos, hogy legyenek olyanok, akik emlékeznek múltunk szomorú, de kitörölhetetlen részére – tette hozzá.
A könyvbemutatón jelen volt dr. Görgényi Ernő, Gyula város polgármestere, aki maga is támogatta a kötet megjelenését. A polgármester beszédében elmondta, a 2002-ig fellelt dokumentumok és a túlélők tájékoztatása alapján kijelenthető, hogy hazánkból, 1862 településről összesen 130 898 személyt hurcoltak el málenkij robotra. Az iszonyatról 50 évig beszélni sem lehetett, sokszor még családon belül is hallgattak a szülők és a nagyszülők a gyermekek, unokák előtt az átélt borzalmakról, sőt sokszor magáról a deportálás tényéről is. A megfélemlítés tragikusan hatásos volt, ezért különösen jelentős mindazok szerepe, akik a múlt feltárásán dolgoznak – fogalmazott.
– A legfontosabb kötelességünk, hogy átadjuk mindazt, amit tudunk. A közös emlékezet összetartó ereje felbecsülhetetlen. Csak akkor van esély arra, hogy ilyen ne fordulhasson elő újra, ha életben tartjuk e szörnyűség emlékét, bármily fájdalmas is az – emelte ki beszédében a polgármester.
170 kép gyűlt össze a könyvhöz
A könyv bemutatóján Kovács Lajosné Murvai Zsuzsanna meghatódva beszélt arról, hogy hogyan merült fel benne a könyv megírásának az ötlete, valamint felidézte az anyaggyűjtés derűs pillanatait és mindazokat, akik a munkáját segítették.
– Hatvanöt éve élek itt, Németvároson, mégis meglepő volt, hogy sok olyan személlyel találkoztam, akiről nem is tudtam, hogy német származású. Nagy öröm volt a testvéri egymásra találás – kezdte beszédét a könyv szerkesztője.
Először csak egy DVD-t szerettek volna elkészíteni az egykori deportáltakról, azután úgy döntöttek, mégiscsak egy könyvet kellene kiadni, hiszen a könyv kézben tartható, olvasás közben gondolkodni, emlékezni lehet. A hirdetéseknek és gyűjtésben segítőknek köszönhetően mintegy 170 kép gyűlt össze. Miután újra és újra végigolvasták a névsort, a kutatás és a sok utánajárás meghozta a gyümölcsét: újabb képeket sikerült összegyűjteni, így már összesen 329 fotó állt a rendelkezésükre – derült ki Kovács Lajosné Murvai Zsuzsanna beszámolójából.
Utódai vagyunk ezeknek a kemény sváb embereknek
A szerkesztő az anyaggyűjtés során, a levéltári anyagon kívül, Hack Ferenc tanulmányát és Hoffmann István ács kézzel írott anyagát használta fel. A gyulai deportáltak pontos számának meghatározása nem volt könnyű feladat, hiszen a földterületek határai miatt voltak olyan elekiek és doboziak, akik annak idején a gyulai névsorba kerültek. Rajtuk kívül a gyűjtőmunka során azokat is bennehagyták a névsorban, akik a málenkij robot után, 1948–51 között kerültek Gyulára, miután férjhez mentek vagy megnősültek, illetve azokat, akik 1955 óta élnek a városban, hiszen ők is gyulaiakká váltak. A 84 hajadonból 4 fő, a 102 nőtlenből 15 fő, a 44 asszonyból 2 fő, a 219 nős férfiból 43 fő hunyt el a Szovjetunióban. A 18 éven aluli gyermekből 61 maradt félárva vagy árva. Jellemzően az erős, nagy testű férfiak közül haltak meg a legtöbben. A gyűjtés során, a beszélgetésekből kiderült, a fiatalok a nyomorúságos körülmények, a nehézségek ellenére is igyekeztek jól érezni magukat. Egy-egy fényképezés alkalmával készülődtek, mosakodtak, hajat csavartak, ruhát varrtak maguknak – mondta el a könyv szerkesztője.
– Legyünk rá büszkék, hogy az utódai vagyunk ezeknek a kemény sváb embereknek. Tiszta szívemből kívánom, hogy éljetek még nagyon sokáig jó egészségben! Meséljetek az unokáitoknak, dédunokáitoknak, mert muszáj emlékeznünk a múltra, hiszen csak abból tudunk épülni! – zárta beszédét Kovács Lajosné Murvai Zsuzsanna.
A bemutató végén Mittag Mónika, a Gyulai Német Kisebbségi Önkormányzat elnöke adta át a könyvet a jelen lévő túlélőknek.
