Az elmúlt években a karácsony közeledtekor újra és újra eszembe jutott egy kérdés: vajon a gyerekeim hogyan élik majd meg az ünnepet? A különleges események forgatagán, a pillanatnyi izgalmakon túl, találkoznak-e azokkal a csodákkal, amelyek az én gyermekkori karácsonyaimat olyan széppé és olyan emlékezetessé tették? Vajon évtizedek múltán érzik-e majd a most felállított fenyő illatát, felvillannak-e előttük az éveken keresztül látott, kézzel faragott fenyődíszek? S ami ennél jóval több, megmarad-e bennük a meghitt szép pillanat emléke – egy olyan pillanaté, amikor az is megtörténhet velünk, ami máskor soha.
A magam hajdani karácsonyairól
ilyen emlékeket őrzök, bár nem is olyan könnyű elmondani, hogy mi minden formálta ezeket az emlékeket. Sőt abban sem vagyok egészen bizonyos, hogy mi az, amire magam emlékszem és mi az, amit szüleim és nagyszüleim később elmesélt történeteiből emeltem át a saját emlékeim közé. Még azt sem zárom ki, hogy a valósághoz a képzelet is hozzátoldott egyet-mást. Az őrzött képek mindenesetre élesek és pontosak. A „gyerekkori karácsonyok” számomra az 1960-as évek első felét jelentik, 1963-ban kezdtem iskolába járni, az emlékek e fontos fordulópontot megelőző és követő egy-két évből valók. Bizonyára akkor is fekete és fehér karácsonyok váltogatták egymást, az én emlékezetemben mégis kizárólag havas, fehér karácsonyok képe maradt meg. Otthonunk vastagon behavazott udvara, a hóval borított fák vannak előttem. A lakó- és gazdasági épületekkel körülvett portát felnőttként is igen nagynak láttam, gyerekként pedig szinte birodalomnak. Amikor úgy istenigazából elkezdődött a havazás, komoly munkát jelentett az épületek közötti utak és járdák megtisztítása. Volt rá eset, hogy az udvar közepén a szél egész kis hófúvást alakított ki.
A hótakaró azután szépen lehalkított
és lelassított mindent, s erről már bizonyosan lehetett tudni, hogy jönnek az ünnepek – csak éppen várni kell még egy kicsit. A napi mesék között is felbukkant „Jézuska története”. A meséket kimondottan szerettem, a jézuskás mese is kedvenceim közé tartozott: a szamárháton való utazás, a nagymamám által igen jól dramatizált szálláskeresés históriája, az istálló. Az istállót az angyal részéről tökéletes választásnak találtam, akkoriban a legbarátságosabb és legizgalmasabb helyek egyikének tekintettem ezt az intézményt. Nálunk is volt, optimista dédnagyapám úgy építtette, hogy tíz–tizenkét ló elférjen benne. S még állt is a jászlak előtt néhány; ha belépett valaki, odanéztek, barátságosan horkantottak, ott volt azután a jó illatú széna, s néha külön bokszban egy csikó. Kétségem nem volt afelől, hogy aki ilyen helyen látja meg a napvilágot, különleges személyiség – a három király megjelenése fényesen igazolta elgondolásomat. A szerecsen királyt kicsit nehezen tudtam ugyan elképzelni, de egy-két színes kép meglódította az elakadt fantáziát.
A hó, a hétköznapok csendesedő ritmusa,
a karácsonyi történetek, no és az összetéveszthetetlen előkészületek a végsőkig feszítették a várakozást. Az utolsó napok különösen lassan múltak. – „Hányat kell még aludni?” Alighanem a hétköznapi rendből való kilépés, a mind erősebb várakozás volt a történet egyik kulcsa. Aztán egyszer csak eljött a várva várt este, amiből számomra a fa érkezése jelentette az egyik legizgalmasabb pillanatot. Tudniillik angyal hozta – és ezt szó szerint kell érteni. Amikor közeledett az idő, anyukám kiment rendre inteni a kutyát, nehogy helytelenül viselkedjék az érkező angyallal szemben, majd megszólalt egy páratlanul szép hangú csengő. Felismerhettem volna, mert egy kisebb száncsengő volt, de ilyesmi eszembe sem jutott. Földig érő fehér ruhában lépett be az angyal, letette a fát, az ajándékomat, majd távozott. A művelet tökéletesen sikerült, a megilletődöttségtől alig mertem odanézni, és az angyal inkognitóját garantálta még valami: akkor szüleim sem tudták pontosan, hogy mennyire rövidlátó vagyok. Így aztán sejtelmem sem volt arról, ki lehetett a vékony fátyolt viselő, fehér ruhás angyal.
Egy kis éneklés után kibonthattam
az ajándékot. Nagy pillanatok voltak, noha – mai szemmel – szerény játékok kerültek elő a csomagból. Pár éve, a szülői ház eladása előtt, jó néhány újra a kezembe került. Volt egy gombolyagot kergető, felhúzható, cirmos macska, ezen származási helyként a következő felirat állt: „Németország – Amerikai zóna”. Alighanem a kitelepített rokonok küldték haza, páran játszhattak már vele, de hozzám is tökéletes állapotban érkezett. Előbukkanása után odaadtam gyerekeimnek, hát nem elvesztették a gombolyagot… Bár az is lehet, hogy a német ipar a felhúzható macskára csak 60 évre tud garanciát vállalni.
Ezek az esték életem legmeghittebb pillanatai
közé tartoznak. Ma is fel tudom idézni, hogy a kivételes ajándéknak számító nagydobozos építőkockákból miket építettem először. A derű, az abszolút biztonságérzet óráit hozták el a karácsonyok. Elképzelni sem tudtam volna, hogy valami rossz történhet velünk. Különös, hogy akkor éltem át a ritkán megragadható, jó érzést, amikor a szüleim számára otthonos világ éppen véglegesen összeomlott. Egyik pillanatról a másikra elveszett a nemzedékek alatt felhalmozott szerény vagyon, s noha a Rákosi-korszakhoz képest a mindennapi fenyegetettség csökkent, de szembe kellett nézniük azzal, hogy egyhamar nem fog megbukni a hatalmon levő rendszer. Vélem, legalábbis remélem, a számomra oly emlékezetes karácsonyestékből ők is erőt tudtak meríteni.
Másnap aztán általában nagyon víg program következett:
elszánkáztunk a tőlünk tizenegynéhány kilométerre lakó anyai nagyszüleimhez. A hosszú szánkóút maga volt a csoda: a téli időben pihent lovak röpítették a könnyű szánt, a szépen összehangolt kisebb és nagyobb csengők már messziről jelezték a házigazdának, hogy kedves vendég érkezik. A karácsonyi utazások ráadásul egészen más világba röppentettek, erősen puritán, evangélikus német hagyományú közegből sokkal vidámabb katolikus magyar világba. Itt még a templom is látványosságszámba ment a fehér falú berényi templomhoz képest. Szerettem elkísérni nagymamát misére, noha a fehérre meszelt falak világában éreztem otthon magamat. Anyai nagyszüleimnél ugyanazokat a bajokat könnyedebben vették, jóval több volt a nevetés, a legnagyobb ajándéknak persze azt tartottam, hogy itt a felnőttek szinte sorba álltak egy kis társasjátékért vagy meseolvasásért.
A hajdani karácsonyok hangulatából
valamennyit újraéltem saját gyerekeim között, mert szerencsére a szülők egy ideig olyan nagyot nem tudnak hibázni. A kis gyerekek várják és teremtik a csodát, s erre a lélekerősítő és lélekemelő csodára ma legtöbbőnknek nagyon nagy szüksége van. Hogy az ünnepek idején, ki a családban a fa mellett, ki a templomban, azt érezhesse, biztonságban van, azt érezhesse, nincs kiszolgáltatva a rossznak, a reménytelenségnek. Hogy talán mégis, esetleg… Kívánom, minél többen átélhessük mindezt! – Nálunk ugyanaz a száncsengő szólal majd meg, amely hajdan nekem jelezte az angyal érkezését.
