Tegyük a szívünkre a kezünket! Kinek nem jutott még eszébe, milyen jó is lenne, ha valami egészen nagyszabású dologgal egyszer csak berobbannánk a közérdeklődés centrumába!
Valami nagy-nagy dolgot vinnék végbe, feltalálnák a rák elleni általános gyógyszert, vagy azt, hogy miként lehet megélni nyolc órai munkából Magyarországon, ne adj isten, megírnánk a Regényt (igen, így nagybetűvel, aki valaha is papírra vetett néhány sort azzal a szándékkal, hogy az később nyomtatásban is megjelenjen, érti miről beszélek), melyet a világ valamennyi jelentősebb nyelvére lefordítanak majd. Valami ehhez hasonló vágyálom él az Ibusár hősnőjében is.
Végy egy álmos, unalmas kisvárost, egy magányos, korosodó, önmagát többre hivatottnak érző, irodalmi (és zenei) vénájú menetjegykiadó vénkisasszonyt, egy őszi estét, amikor alkalmat talál komikus életművének – egyben tragikus életének – bemutatására, vegyítsd sok humorral a kilátástalan sorsú főhős monológjait! Valami ilyesmi recept alapján született Parti Nagy Lajos Ibusár című darabja, melyet az Örkény Színház és a Kék Művészügynökség közös produkciójaként láthatott a közönség a várszínház kamaratermében.
Ahogy telt az idő, egyre közelebb került hozzánk Sárbogárdi Jolán. Megismertük gyötrő hétköznapjait, az orrát mindenbe beleütő anyával, a Püspökladányba távozó szerelemmel, illetve a lány után lihegő állomásfőnökkel. Aki éppen valami tanfolyam miatt átadja a „hatalmat” – nem teljesen szabályosan – a hősnőnek. Ő pedig a bisztróban vásárolt italból erőt és bátorságot merítve elhatározza, hogy a gyékényesi vonat után nem kapcsolja ki a hangosbeszélőt, hanem eljátssza a „Művet”. Hogy megismerje a világ a huszárkapitány és a grófnő románcát.
A Sárbogárdi Jolánt megszemélyesítő színésznőnek nem volt könnyű dolga, hiszen a nézők közül jónéhányan látták a huszerett műfajúként megjelölt operettparódia 2002-es gyulai bemutatóját, ahol Udvaros Dorottya játszotta a vidéki magányában lassan-lassan megőrülő vasutas lányt. Bíró Kriszta azonban megrendítően hiteles alakítással tette emlékezetessé az előadást. A közönség végig nevetve – nem mellesleg a sziporkázó monológokon remekül szórakozva – a darab végére megértette, hogy a színes álmokat kergető vidéki lány sorsa micsoda drámát rejt. A fergeteges finálé utolsó pillanataiban már a szomorú együttérzés uralta a nézőteret, miközben Sárbogárdi Jolán nem akart mást, csak az utolsó szóig eljátszani darabját – Ibusár városka vasútállomásának szürke hangosbeszélőjén keresztül…
