Az Uránusz a Naptól számított hetedik bolygó, átmérője szerint pedig a harmadik legnagyobb bolygó a Naprendszerben. Átmérője mintegy négyszer akkora, mint a Földé, viszont központi sziklás magja kb. pont olyan méretű mint a bolygónk. Az Uránusz rendkívüli tulajdonsága a forgástengelyének helyzete, amely annyira lehajlott, hogy az északi pólusa 8 fokkal a pályasíkja alatt van és az egyenlítői síkja pedig 97 fok 55 perces szögben metszi a pálya síkját, s ezen felül még ellenkező irányban forog, mint a bolygóink többsége. A jelenség általánosan elfogadott magyarázata az, hogy a bolygó a múltban egy nagy, néhány földtömegnyi testtel ütközött és ez a sokk billentette ki a forgástengelyét. Az elképzeléssel az a gond, hogy ebben az esetben az Uránusz holdjainak az eredeti pályáikon kellett volna maradniuk, a holdak pályasíkjai azonban szinte egzaktul 98°-os szöget zárnak be a bolygó keringési síkjával. Az Uránusz pályájának bizonyos pontjaiban a bolygó forgástengelye éppen bolygónk felé mutat. Ha egy megfigyelő ilyenkor a bolygó megfelelő pólusán állna, azt tapasztalná, hogy a Nap majdnem pontosan a zenitben áll. Számára az Uránusz-nap hossza egyenlő volna az Uránusz-év hosszával, azaz 84 földi évvel. A Nap több mint 40 esztendeig egyfolytában a horizont fölött látszana. E különös jelenséget úgy is felfoghatjuk, mint a földi sarkvidékeken megfigyelhető éjféli nap tünemény jóval nagyobb változatát.
Az Uránusz tengelyének rejtélyére és hosszú ideje fennálló ellentmondásos megoldásaira végre sikerült elfogadható magyarázatra lelni. Egy kutatócsoport különböző ütközési körülményeket szimuláltak ahhoz, hogy kiderítsék az Uránusz nagy tengelydőlésének okát. Kimutatták, hogy ha az Uránuszt akkor érte az ütközés, amikor még megtalálható volt körülötte a szülőfelhő korong egy része, amiből természetesen a holdjai is kialakultak, akkor ez az anyag újraszerveződhetett egy fánk alakú formába, melynek szimmetriasíkja egybeesett a bolygó új, a pályasíkhoz nagy szögben hajló egyenlítői síkjával. Később a szülőfelhőt a holdak kialakulásához szükséges ütközések aztán elvékonyították. Ezek a szimulációk pedig megmagyarázzák a holdak mai pályahajlásait és pozícióit. A szimulációk azonban egy váratlan eredményt is hoztak. A fenti ütközéses modell szerint a holdak retrográd keringésűnek kellene lenniük, azaz éppen a valódi keringésükkel ellentétes irányban mozognának. A kutatócsoport a modelljük paramétereinek finomhangolásával próbáltak választ adni erre a problémára. Azt találták, hogy ha a bolygót nem egyetlen nagy ütközés, hanem legalább kettő kisebb billentette ki, akkor sokkal nagyobb valószínűséggel alakul ki a holdak megfigyelt mozgásiránya, azaz elméletükkel így nem csak a holdak pályasíkjainak helyzete, de keringési irányuk is a valódi keringést adja vissza.
Az Uránusz gyűrűi is igen érdekes jelenségek, igaz nem olyan látványosak, mint a Szaturnusz gyűrűi, de mégis szokatlanok, mert a legsötétebb anyagot tartalmazzák, amelyet valaha is felfedeztek a Naprendszerben. A bolygó gyűrűit 1977-ben fedezték fel, amikor azt figyelték, hogy a bolygó eltakar egy csillagot. A csillag fénye a fedés előtt, majd a fedés után is többször elhalványodott, mivel a bolygó körüli koncentrikus gyűrűk bizonyos időközönként átmenetileg eltakarták. Az Uránusz körül 11, meglehetősen sötét gyűrűt fedeztek fel, amelyek enyhén elnyúlt alakúak, és a bolygó középpontjától 38 000 és 52 000 km közötti távolságban találhatók.
