A viharprognózis miatt a XVIII. Gyulai Vár Jazz Fesztiválnak a Várszínpad helyett a Gyulai Kulturális és Rendezvényszervező Nonprofit Kft. adott teret július 18-án. Később kiderült, bölcs döntés volt zárt térbe vinni a műsort. A vár szellős udvara helyett a kivételes hőség (amit a kényelmes székek némiképpen ellensúlyoztak) és a rengeteg hangszertől csillogó-szikrázó színpad várta az érdeklődő hallgatóságot. Ez évben négy formáció lépett színpadra. A Várszínház igazgatója, Gedeon József elmondta, hogy a mai estét Joe Zawinul két éve elhunyt osztrák jazzbillentyűs és zeneszerző emlékének ajánlja, akit már több alkalommal meghívott a fesztiválra, ám időpont-egyeztetés miatt életében már nem juthatott a gyulai közönség elé. (A falakon kiállított, róla készült fotókat Kiss Zoltán készítette.)
Először a 20 éves Gyulai Big Band lépett a plénum elé. A Kepenyes Pál vezette és konferálta zenekar már kilencedik alkalommal nyitotta meg e fesztivált. A Havancsák Orsolya és Bodrogközy Rita énekesekkel kiegészült zenekar dinamikusan és tisztán játszotta a nagy szerzők – Duke Ellington, Dizzy Gillespie, stb. – számait, majd stílusosan, a húsz évvel korábban elsőként játszott számmal zárták programjukat.
Ezt követően Lantos Zoltán Mirrorworld nevű zenekara mutatta be alkotásait. A zenekarvezető, aki hegedű szakon szerzett diplomája után 9 évig tanult Indiában klasszikus zenét, igazi virtuózokból kovácsolta össze karát. Az instrumentális ötös fogat zenéjére a world-jazz stílust szokták ragasztani, de hallva muzsikájukat kitűnt, hogy zenéjük sokkal-sokkal kifejezőbb. Dalaikban egyszerre jelen volt a múlt finom, simogató lágysága és a jövő elektronikus és sokszor kemény lüktetése. A dinamikus udu hullámzása (indiai hangszer, a mai kanta őse) felett időnként felhangzó számos húrú hegedű hangjai szinte folyamatos lúdbőrözésre késztettek. Érdekes hangulatot keltett, amikor az eközben felénk érkező vihar miatt néhány másodpercre elsötétülő színpadon tovább hömpölygött a zene.
Ámulatomból csak az eső ébresztett fel némiképp, csak hogy befogadhassak egy újabb repertoárt, a Super Trióét. Nevük nem túloz, hiszen a klasszikus jazz-felállásban – zongora, bőgő, dob – zenélő hármas már harmincegy éve koptatja együtt a színpadot. Vukán György, aki szerzője több mint 140 filmzenének, balettnek, operának, szimfonikus műveknek, versenyműveknek, zsoltároknak, már 45 éve játszik együtt Berkes Balázs bőgőssel. Kőszegi Imre gazdag és színes swing-dobjátékával a magyar jazz e nagy öregjeinek harmóniái megindítóan andalították a közönséget.
Az est fő zenekara a The Syndicate volt, akik a 75 éves korában elhunyt Joe Zawinul jazz-fenomén (a Weather Report egyik alapítója) utolsó zenekarának tagjaiból áll és állít emléket a fúziós zene és az elektromos billentyűs hangszerek egyik atyjának. A sok nemzetiségből álló virtuóz csapat magával ragadóan adta elő Zawinul szerzeményeit. A lábak, kezek és legyezők ütemre lendültek a vérpezsdítő funky-s fúzióra. A zenészek elképesztő természetességgel, vidámsággal és közvetlenséggel vezették be a publikumot örömzenéjükbe. Időnként a dobok, szintetizátorok, elektromos gitárok, fúvósok, a kupakokból és fakanalakból álló csörgők, a különleges, ősi, egzotikus instrumentumok arzenálja mintha egyszerre szólt volna leírhatatlan zenei tömegben, máskor egy-egy dalban csupán egy kalimba és egy basszusgitár dallamára énekelt rá a dobos és a meglepő hangú basszusgitáros. Ilyesfajta látványosan könnyed színpadi-zenei kommunikációt én még nemigen tapasztaltam. Időnként, volt hogy szám közben hangszert cseréltek egymással, vagy ha valakinek hiányzott egy-egy dobütő, hát dobtak egymásnak. Az estét csupán az zavarta meg valamelyest, amikor ennek a lendületnek hirtelen vége szakadt. A zenekar egy órai kemény munka után meghajolt, majd a hirtelen színpadra kevert zene kíséretében leszaladt a deszkákról. A tapsvihar folytatásának nem volt további értelme. Kicsit meglepődve azért kétséget kizáróan összegezhetjük: az est folyamán színes és tartalmas előadásokat láthattunk, hallhattunk és válhattunk többé általuk.
A XVIII. Gyulai Vár Jazz Fesztivál másnapján a várban várta vendégeit a IV. Vár Blues Fesztivál. Az idő kellemes lágy fuvallata sejttette a várható késő esti klímát. A blues többnyire felkészült kedvelői plédekkel, párnákkal és kabátokkal készültek kényelmessé tenni az egész estés programot. Ezen a szeánszon is négy fellépőt vártunk.
A találkozót a békés megyei Borsodi Blue nyitotta meg. A 2006-ban alakult zenekar olyanfajta igényes blues muzsikát játszik, amely nem szűkölködik jazz, rock, funky, sőt acid-es elemekben sem. Ez év őszén fogják kiadni első lemezüket, amelyről több dalt is játszottak. A több virtuózt is magába foglaló fiatal csapat nem is rejtette véka alá tudását. Ennél viszont jóval többet kaptunk, hiszen ebben a könnyed mesteri közös zenei játékban rengeteg szív és vér volt, nemcsak technika. „Sírjanak még a gitárok!”
Piciny technikai átállás után a Felkai Jam következett. A magyar blues virtuóz gitárosa, Felkai Miklós által alapított és vezetett csapat valóban egy felszabadult jam session-t tárt elénk. A legendás nevekből álló csapat saját és más igényes blues-szerzők – Cream, Gary Moore, Santana, stb.– műveit adták elő saját szájízűk szerint, sok szólóval és improvizációval. Repertoárjuk végén a gitáros kissé magyarázkodva („Ez is blues…”) csapott a húrok közé és felhangzott a közismert „tarrara’tarraraa-groove”, a Long train running – a Doobie Brothers-től – kezdő frázisai. Hamar kiderült, hogy nem volt miért szabadkoznia…
Harmadikként a 41 éves Török Ádám és a MINI formációt hallhattuk és láthattuk. A blues-on kívül jazz- és progresszív rock műsorral is koncertező MINI megfiatalodott. Idén három ifjú, de annál lendületesebb zenész került a dob, a herfli és a gitár mögé. Megszólalt néhány korai Mini-szám –Gőzhajó, Vissza a városba – és új szerzeményeik is. Egy-két feldolgozás, például a The Cream örökzöldje, a Sunshine of your love is lüktetésre bírta vérünket és bólogatásra fejünket, amiben Török apánk fia, Péter igencsak igénybe vette a gitár húrjainak rugalmasságát. Az egész zenekar kitett magáért, a virtuóz zeneiség mellett a sokszor mesterkélt és időnként rögtönzött szövegek („ham&eggs és a gyulai kolbász…”) feldobták az akkora már enyhén hűvös esti hangulatot. Gasztro-blues!
Az esti sztárformáció a Big Daddy Wilson (USA) – Ripoff Raskolnikov (A) – Nagy Szabolcs (H) trió volt. A „Nagy Fekete Hang” sok blues-legendával játszott már együtt főleg az Egyesült Államokban, Németországban és Magyarországon. Dalaiban – a blues-on kívül - jelen voltak a gospel, a country, a soul és a funky is. Saját bevallása szerint, zenéjében az „érzést” tartja legfontosabbnak, amiben nem is volt hiány, karakteres hangja egykettőre magával ragadta a közönséget. Az is figyelemreméltó, ahogyan éneklésétől teljesen függetlenül és pontosan gitározik, vagy dobol. Ehhez adta fantasztikusan lágy és szellős játékát az osztrák, ujjal pengető gitáros, aki szintén az egész „kék-világot” bejárta már szólóban, vagy kisebb formációkban. Nagy Szabolcs (a Hobo Blues Band billentyűse) egészítette ki különleges trióvá a fellépőket. A szokatlan felállás sok színes érdekességet tartogatott számunkra. Volt, hogy a három zenész szinte végig unisono kalauzolta az énekdallamot, volt, hogy felhangzott a Ragtime egy kazzo-val. A közönség csendben figyelte a hármast, akik finom zeneiségükkel gyakran olyan sötétkék bársonnyal simogatták a hallgatóságot, hogy a vár kövére véletlenül ejtett patpalack is robajnak tűnt a meghitt, csendes, késő esti hangulatban. Előadásuk végén vastapsot kaptak, amelyet három dallal honoráltak. Felbúgott egy soul, majd zakatolt egy reggae, végül stílusosan egy vérbeli blues-zal kívántak jó álmot nekünk.
