Aradon, a belvárosi minorita templom előcsarnokában egy új emléktáblára lettem figyelmes. A Dinnyés László budapesti szobrászművész által készített márványtábla és bronz dombormű kompozíció három kevéssé ismert „aradi vértanúnak”, az 1849. augusztus 22-én felakasztott Ormai Norbert ezredesnek, az 1850. február 9-én elborult elmével elhunyt Lenkey János tábornoknak, valamint az 1850. február 19-én szintén kötél általi halált halt Hauk Lajos alezredesnek állít emléket. (Az emléktáblát egyébként 2003. augusztus 24-én a temesvári megyéspüspök, Martin Roos szentelte fel.)
Erről az aradi emlékműről jutott az eszembe, hogy talán Gyula városa is elhelyezhetne – például a róla, Szentpálfalván elnevezett utcában – egy emléktáblát Lenkey János tábornok tiszteletére. (Hasonlót leplezett le a közelmúltban két önkormányzat is. 2007. szeptember 23-án az egri szülőházán, 2007. december 22-én pedig a debreceni Lenkey János utca 7. számú ház falán.)
És hogy milyen apropóból kellene nálunk is márványba – vagy kőbe, fémbe, fába – vésni e hős nevét? Először is, mert Lenkey Jánost tekinthetjük – az augusztus 22-én felakasztott Ormai Norbert, az október 6-án kivégzett „tizenhárom aradi vértanú” és az október 25-én agyonlőtt Kazinczy Lajos ezredes után – a tizenhatodik aradi vértanúnak. Igaz ugyan, hogy a tábornok nem volt a szó szoros értelmében vett „vértanú”, hiszen miután a vizsgálati fogságban megőrült, „természetes” halállal hunyt el, de csak elborult elméje, majd tragikus halála miatt kerülhette el kivégzett bajtársainak a sorsát. A másik ok, hogy az 1849. augusztus 23-ai honvédtiszti fegyverletétel idején, hasonlóan a többi tíz – és nem nyolc, vagy kilenc! – aradi vértanúhoz, Lenkey tábornok is Gyulán tartózkodott, és így ő is itt adta át a fegyvereit az orosz cári csapatoknak.
