A Budapesti Orvosi Újság Tudományos Közleményei különlenyomataként jelent meg 1914-ben egy vékony kis füzet, amely az iskolai vízívás reformját taglalta. Az írás mellett Geszti József egy kis tanulmányt közölt, a téma fontosságát hangsúlyozta. Dr. Geszti József – Korányi Frigyes tanítványa – a József Szanatórium első igazgató-főorvosa volt, aki 1907–1914-ig állt az intézmény élén. A fertőző betegségek specialistájaként 1914 őszén a debreceni Auguszta Szanatórium első igazgatójának választották meg, s ebben a tisztségében maradt csaknem három évtizedig. A fentebb említett írásban dr. Geszti kiemelte, hogy az iskolák melegágyai a fertőző betegségek terjedésének, ezért a védekezésre és a megelőzésre tette a hangsúlyt. Hangsúlyozta a tantermek szellőztetésének, valamint a padló és az iskolai „bútorok nedves úton való tisztogatásának…” fontosságát.
A kis nyomtatványban egy másik tanulmány is helyet kapott, Schrőder Miklós – ekkor még mezőtúri tanító – tollából, ő a fertőző betegségek terjedésének egyik fő okát az iskolai (és óvodai) vízívás „nem megfelelő módjában” látta. Istvánfalvy Schrőder Ewoldt Miklós az első gyulai kisdedóvó intézet alapítójának, Ewoldt Eliznek a fia volt, s a mezőtúri tanítói évek után a gyulai polgári fiúiskolának – a mai Implom iskola – kiváló testnevelő tanáraként működött egészen nyugdíjazásáig. Mikor Gyulára került újító testnevelő tanárként is sokat foglalkozott az iskolai higiéniával és a nebulók egészséges fejlődésének kérdéseivel, s számos tanulmányt és könyvet jelentetett meg ebben a témában.
Dr. Geszti igazgató-főorvos kiemelte a fiatal tanító tehetségét, aki találmányával s szabadalmával hozzájárult a gyermekek fertőző megbetegedéseinek csökkenéséhez. Schrőder Miklós egy kimutatásban bemutatta az ország számos iskolájának és óvodájának vízívási szokásait és módozatait. Ebből megtudhatjuk pl., hogy a gyulai főgimnáziumban az udvari kútnál két odaláncolt bögréből ittak a diákok, a református iskola osztályaiban egy kannából és egy csuporból ivott az összes gyermek, a gyulavári állami iskolában pedig bádogtartályos csapból négy félliteres pohárból kortyoltak a szomjas tanulók. A közölt táblázatból „kitűnik, hogy az itt feltüntetett iskolák legtöbbjében a hygienének, sőt a jó ízlésnek is a legelemibb szabályaival ellenkezik a vízívás módja”. A szakemberek még tűrhetőnek mondták azt, ahol kútból ittak a gyermekek, azonban ahol vederben, illetve kancsóban tartották a vizet, a fertőzések elszaporodását idézték elő. Ebben az esetben a tanuló a pohárnak ugyanazt a részét vette a szájához, amely előzőleg egy (esetleg) fertőző betegségben szenvedő gyermek ajkához érhetett, de még ugyanabból a vízből is ivott, amely más ajkát már megjárta, hiszen a kancsóból még esélye sem volt a poharak kiöblítésére, s a maradék víz kiöntésére.
Felmerült, hogy minden gyermeknek saját pohárral kellene rendelkeznie az iskolákban és az óvodákban, de az akkori gazdasági viszonyokat tekintve utópiának számított ez a felvetés. Ezeknek a problémáknak a leküzdésére Schrőder Miklós egy olyan elmés berendezést szerkesztett, amely teljesen kiküszöbölte az iskolai vízívás fentebb említett fertőzésveszélyét. Ez az ívókészülék „lehetetlenné tette, hogy a gyermek ivás közben a szája útján azzal érintkezésbe jusson s ez által a fertőzés közvetítő médiuma lehessen”. A Mezőtúr és Vidéke június 7-i számában az újságírók gratulálnak a nagyszerű szabadalom – sajnos a szabadalom adatbázisban nem találtam nyomát – gazdájának, Schrőder Miklósnak.
A ma is használatos higiénikus ivókészülékre mindenki emlékszik tanulóéveiből, sőt más közintézményekben is alkalmazni kezdték. Strandokon, állomásokon gyakran ihatunk – modernebbé és tökéletesebbé fejlesztett – „testvérükből”.
