A Szeged–Csanádi Egyházmegyéhez tartozó Gerhardus Intézet támogatásával egy 105 éves kulturális csúszás lett helyrehozva. Szep-tember 24-én a Gál Ferenc Hittudományi Főiskola Klebelsberg termében bemutatták a Szlovákiai népdalok, Bartók tót népdalok című gyűjteményének piszkozata címet viselő kötetet.
A mai Szlovákia területén Bartók magyar és szlovák népdalokat egyaránt gyűjtött. Rendszeres és módszeres felvidéki gyűjtéseit 1906-ban kezdte meg Gömör megyei kisebb községekben, majd 1918-ig folytatta Nyitra, Komárom és Hont megyékben, valamint a Garam völgyének falvaiban, Zólyom megyében, és összességében 3 409 szlovák népdalt gyűjtött megközelítőleg 4 000 szöveggel.
Ezen dallamok, motívumok, motívumízek gyűjtését legtöbbször azonnal, első hallásra jegyezte le noteszébe, de sokszor vihette magával a saját maga által „roppant érdekes eszköznek” hívott fonográfot. „A hangszeren előadott dallamokat a jó parasztmuzsikusok annyira kicifrázzák, a cifrázatok és a tempó módosulásai annyira rögtönzöttek, tehát minden megismétlésnél változók, hogy lekottázásuk, ha nem is lehetetlenség, de legalábbis roppant hosszadalmas. Egy-egy dallam lejegyzése eltarthat akár fél óráig is.”
Az utókor számára világosan kiderül, hogy mekkora munka lehetett lejegyezni ezeket a dallamokat még egy olyan embernek is, aki olyan hallással született, hogy Kodály azt írta róla: „Ezen túl már csak a hangfényképezés következik”.
Bartók, érthető okokból, 1918 után már nem folytathatta a szlovákiai népdalgyűjtéseket. A hatalmas anyag sorsa később az lett, hogy eladta kiadásra a szlovákiai, turócszentmártoni Matica Slovenská intézetnek, pontosabban a 248 darab szlovák hengerét adta el. A kéziratot 1940-es emigrálása után is magánál tartotta. Ezek képezik a Szegeden kiadott könyv fő részét. Abból kiindulva, hogy szinte minden személyes tárgyát eladta amerikai távozása előtt – 1939. június 11-én Bartók 447 darabból álló fonográfhenger-gyűjteményét darabonként 12 pengőért a Magyar Nemzeti Múzeum Barátai Egyesületének –, biztosra vehetjük, hogy fontos szerepe van a bartóki életműben a szlovák népdaloknak.
Bartókot a mai Szlovákia területéhez számtalan kapcsolat fűzte magánjellegű, tudományos, népdalgyűjtő és művészi szempontból egyaránt: édesanyját, Bartók Bélánét, született Voit Paulát szükséges megemlíteni, kinek elődjei a régi tősgyökeres pozsonyi családok közé tartoztak. A következő családi vonatkozású kapcsolat második felesége, Pásztory Ditta révén jött létre, aki Rimaszombatból származott. Bartók iskolás évei Pozsonyhoz kötődnek, ahol édesanyjával és testvérével először 1892-ben telepedett le, majd egy év megszakítás után 1894-ben. Adódik a kérdés, beszélt-e Bartók szlovákul. Prof. Käfer István, a kötet szerkesztője szerint Bartók nem beszélt szlovákul, viszont kiválóan bírta a tót nyelvet – utalt a professzor a beszélt és az irodalmi nyelv különbségére.
Gál Ferenc Hittudományi Főiskola Hungaro-szlovakológiai Kutatócsoportja és a Gerhardus Intézet jóvoltából egy hihetetlen fontos bartóki hagyomány nyitott kérdése kapott méltó lezárást. A könyv nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Kodály intelme ne maradjon sokáig nyitva: „Az ittmaradók dolga, hogy megnyissák az utat művei előtt, hadd jussanak ezek a művek oda, ahová szánva voltak: az emberek szívébe.”
