A „Nagy utazások” címet viseli a Békés Megyei Levéltár 2011. szeptember 30-án megrendezésre kerülő konferenciája. Az előadó történészek – egyetemi tanárok és levéltárosok – több évszázadon átívelő históriai kalandozásra invitálják az érdeklődőket. A téma minden esetben az utazás, de nemcsak azokról esik szó, akik tanulni, világot látni vágytak, hanem azokról is, akik akaratuk ellenére szálltak fel messze induló vonatokra. Közéjük tartoztak azok a németek, akiket 1945-ben elvittek a Szovjetunióba.
A mai Békés megye területéről mintegy négyezer, részben német nemzetiségű, részben német nevű, magát magyarnak valló állampolgárt hurcoltak el a kollektív bűnösség elve alapján 1945. január elején a Szovjetunióba.
Ártatlan emberek tömegei, köztük sok, szinte a gyermekkorból még ki sem nőtt lány és fiú, kisgyermekeit hátrahagyó fiatalasszony találta magát a kelet felé induló tehervagonokban. Az internálási rendelkezés értelmében kétszáz kilogramm súlyú poggyászt vihettek magukkal. A tájékozatlan, utazási tapasztalatokkal nemigen rendelkező családok kétségbeesetten próbálták az általuk legszükségesebbnek tartott ruhaneműket, edényeket és az utasítások szerint megszabott 15 napi élelmet a háború végi, súlyos nélkülözésekkel teli körülmények közepette összekészíteni. Voltak, akik disznót vágtak, kolbászt, sonkát csomagoltak, nem sejtvén előre azt, hogy a lisztes és szárazbabos zsákokkal elindulók járnak jobban a későbbi, éhezéssel teli hónapokban.
A marhavagonba zárt, bűntelen, többségében magyar anyanyelvű, de német nevű utasok hirtelen egy új, nélkülözésekkel teli világban találták magukat. A jóféle otthoni elemózsiából történt étkezések után elviselhetetlen szomjúság kínozta őket. A csaknem három hétig tartó utazás alatt a lezárt kocsikból nem lehetett bármikor vízért kiszállni. Mosakodásra egyáltalán nem volt lehetőség, amelynek élő következményei a lassanként megjelenő és gyorsan elszaporodó tetvek voltak. A WC egy, a vagon kilyukasztott talpazatába beállított feneketlen vödör volt. A vagon közepén álló vaskályha fűtőanyagáról maguknak kellett gondoskodni. Tiszteletre méltó emberek, akik addigi életükben egy szalmaszálat sem vettek el másoktól, „zabrálásra” kényszerültek, hogy meg ne fagyjanak. Ha valahol megállt a szerelvény, és ki lehetett szállni, minden éghetőt összekapkodtak.
A nehézségek, mélységes bánatok és az utazás célját illető bizonytalanságok közepette végül győzedelmeskedett az alkalmazkodóképesség és az életösztön. Egymást oltalmazó és segítő csoportok alakultak. Az eleki ifjak dzsesszzenekara kitartóan zenélt, és a mezőberényi férfiak egy csapata a „világ leghosszabb kártyapartiját” – szinte megszakítás nélkül, állandó váltásban, éjjel-nappal – játszotta az egyik vagonban.
Az évek múlva hazatért „kényszerutazók” legtöbbje a szigorú tiltások miatt csak legszűkebb családi és baráti körben számolhatott be a szocializmus építése során szerzett tapasztalatairól és megpróbáltatásairól.
