A Gyulai Várszínház a tavalyi világzenei fesztivál folytatásaként, idén az Álomidő című produkcióval szerzett felejthetetlen és szórakoztató órákat a világzene és a táncok kedvelőinek. A tószínpadon Nikola Parov táncjátékát mutatta be a Magyar Állami Népi Együttes.
Nikola Parov bolgár zenész, zeneszerző és zenetörténeti kutató igazi multi-instrumentalista, nem is érdemes megpróbálkozni a felsorolással, hányféle hangszeren játszik. Jobb szó is itt a játék, ugyanis a művében felhangzó instrumentumok gyakran csak éppen csak megszólalnak, hogy mesterien kidolgozott kompozícióvá álljanak össze. Legyen az magyar, balkán, afrikai, ír, keleti vagy sok más nemzet hangja, dallama. Már csak ezek felsoroltatása is bravúr lenne, de itt ez egy olyan finom összesimításban hangzott el, amely téren és időn is átlép. Az előadás alatt nem egyszer előfordult, hogy egy-egy zenei hangulat partitúrájának egyetlen hangszerének hangnemváltása által kontinensnyit utaztunk át egy pillanat alatt. A Föld számtalan zenei motívumainak és a modernebb hangszerek tudatos keveredésének köszönhetően, szó szerinti világzenei élményt okozott a mű változatos dallamvilága, amelyben szinte teljesen körbeutaztuk bolygónkat, találkozhattunk népeinek dallamaival, táncaival, mozdulatsoraival.
A csodálatos zenei élményre jött még a táncosok sok-sok munkaórát sejtető precíz koreográfiája és Herczku Ágnes kivételes és léleknek jóleső énekhangja. A Magyar Állami Népi Együttes táncában nyoma sincs amatörizmusnak, professzionális kidolgozottság, sokszor óraműpontos dobbantások, fordulások jellemzik. És nem utolsósorban mindezt a zenével teljes szinkronban teszi, ami gyakori katartikus élményt okozott számomra. Még többet is adhatott volna, ha a táncosok a lejátszott tételekből kihallatszó bekiabálásokat, rikkantásokat imitálják, mert így a kétségkívül hatásos hangoknak látszólag sem voltak gazdáik.
Mindeközben a háttérben egyszer absztrakt, máskor gondolatterelgető kivetítés folyt, amit tovább fokozott a professzionális robotvezérelt fénytechnika. A kétfelvonásos kompozíció számomra kétségkívül nem egy epikus műnek tűnt, a fent leírtak kivételes összhangja viszont egy hátborzongató – vagy inkább lúdbőrző – teljes, komplex egészet ad. Ahogy az álom is, amelynek korlátok nélküli és titokzatos eredetű harmóniái és diszharmóniái együttese maga a szárnyaló fantázia.
