Az újoncozást minden korban nagy társadalmi érdeklődés övezte. A Békés című újság 1885. évi márciusi száma adott hírt arról, hogy a Gyula városában március 21–22-én megtartott sorozás milyen gyászos eredménnyel zárult. Az éves sorozáson Gyula városa addig soha nem látott mértékben elmaradt a hadkötelesek kiállítása terén. A több mint 400 hadköteles közül nem tudták kiállítani az előírt 45 főt, hanem az előírt létszám egyharmada, 15 fő volt besorozható. A cikk írója ennek okát az akkori nemzedék „elsatnyulásában” vélte megtalálni. Szerinte mindez igen szomorú kilátás a hadseregre és még szomorúbb kilátás a honvédségre nézve. A sorozáson részt vett járások közül egyedül a Szarvasi volt az, amely nemcsak a kontingenst adta ki a hadsereghez, hanem a honvédséghez is tekintélyes számmal járult hozzá.
Azt tudnunk kell, hogy a kiegyezés után az 1868. évi véderőtörvény 800 ezer főben állapította meg a közös hadsereg létszámát a tartalékkal együtt, amihez Magyarországnak népessége arányában 330 ezer katonát kellett adnia. Az újonckontingenst a két parlament tízévenként szavazta meg. A hadköteleseket katonaállítási lajstromokban tartották nyilván. A hadkötelezettség a 20. életévüket betöltött hadkötelesekre vonatkozott. A szolgálati kötelezettség a hadseregnél és a haditengerészetnél a sorhadállományában három évig, a tartalékosoknál hét évig tartott. A honvédségnél, amely a háború idején a hadsereg támogatására és a belvédelemre, béke idején a „belrend” és biztonság fenntartására is hivatott, a szolgálati kötelezettség 12 év volt.
A fent említett sorozáson alkalmatlannak bizonyult hadkötelesek közül mintegy 50 főt felülvizsgálatra küldtek, de ezek sem tudták volna a következő évben a hiányt fedezni, mert a szemtanúk szerint a felülvizsgálatra küldöttek nagy része félnapi gyaloglás után kidőlne. Az okokat a cikk írója a szülői házban és annak folytatásaként az iskolában vélte megtalálni: „Ha a 8–10–15 éves gyerekek egészséget rontóan pipázhatnak, szivarozhatnak, és ezt meg kívánjuk akadályozni kiütve a szivart vagy pipát a szájukból, akkor bántalmazást követünk el, és büntetésnek tesszük ki magunkat. Ha a fejletlenek által elkövetett éjjeli dorbézolást akarjuk megszüntetni – mint szülői hatalom alatt állókkal –, a szülék ellen követünk el vétséget; ha a szülőket intjük, hogy a gyermeket az egészséget rontó pálinkaitaltól tiltsák el, a válasz rendesen az: mi köze az úrnak hozzá, ha a mesterinast az ipari iskola tanítója megdorgálja, mert az utcán veszekszik, trágár dalokat hangoztat, melyeket a gazdájától tanul, s a gazdáját ezért figyelmeztetik, rendesen még a gazdájától oktatást is kap azért, hogy a neveletlenséget a tanítóval szemben csak vigye tovább.
– Hát bizony olyan a tanonc, mint a gazdája. A tisztességtudó gazdának tisztességtudó tanonca van. Ha a hatóság beszüntetné a németvárosi Napkocsma »dőzsöléseit«, valószínűleg az egész Németváros tiltakozna, mert az »házasságszerző hely«, pedig az 1885. évben a sorozásokon egyetlen németvárosi fiú sem találtatott alkalmasnak katonának. A Nagy-magyarváros, a Kisváros és az Oláhváros eldugott kocsmáiban a dőzsölés mindennapos. Ez vezet a sok fiatal újoncozásnál való alkalmatlanságához.” – A XIX. század utolsó harmadában felemlített nevelési problémák napjainkban is visszaköszönnek, bár nem az újoncozás okán fogalmazódnak meg.
