A Gyula Tv Sorsforduló magazinjának legújabb része egy olyan fogalmat dolgoz fel, amely mellett az átlagos ember képes csak úgy elsuhanni. Ez nem más, mint a sérült, fogyatékkal élő emberek mindennapjai, tenni akarásuk.
Vendéglátónk, a Békés Megyei Szociális, Gyermekvédelmi, Rehabilitációs és Módszertani Központ volt, ahol az intézmény szakmai igazgatóhelyettese elmondta, hogy ezeknek a fiataloknak a mindennapjait igen könnyű megszínesíteni. Az ember nem is gondolná, hogy ők „mások”, nem is annyira mások. Krizsán Jánosné négy fiatallal ismertette meg a stábot. Láthattuk, hogy milyen embert próbáló feladat ennek a négy fiatalnak az alkotás.
Zoli gyermekkora óta él az otthonban. Neki két nagy szerelme van: az éneklés és a gyöngygobelinkép-készítés. Az egész intézmény falán láthatóak munkái – és az egész intézményben hallható, ha gyakorol. Kellemes baritonja még akkor is tisztán csengett, amikor egy roppant nehéz népdalt adott elő nekünk, a lámpaláz legkisebb jelét sem mutatva a kamera előtt másfél méterre. Zoli jobb kezét szinte semmire nem tudja használni, megdöbbentő volt látni, ahogy egy kézzel, panasz nélkül fűzi fel az apró gyöngyöket a tűre. Az alkotás őt is megváltoztatta.
Farkasné Szabó Györgyire bármit rá lehet bízni, ami kézimunka. Ő is büszkén mesél a műsorban arról, hogy a foltvarrástól kezdve az egyszerű szegésig, mindent meg tud csinálni. Napi két foltvarott takaró a normája.
Csilla több mint két évtizede ismerkedett meg a kosárfonás művészetével. Azt mondja, színessé teszi mindennapjait, célt ad az életének. Az ember szája is tátva marad látva azt a sebességet, melyet Csilla produkál. Egy átlag méretű vesszőkosarat nem több mint húsz perc alatt készít el.
Faluhelyi Balázs lábak nélkül él. A fiú 2009-ig élt az intézményben, azóta nagymamájánál lakik. 2006-ban ismerkedett meg a fotózással. Folyamatosan fejleszti magát, tanul, újabb és újabb kiállításokra vágyik. Eljutott már Auschwitz-Birkenauba, Nagyszalontára, Kassára, de lencsevégre kapta már Lomnici-csúcsról a Magas-Tátrát vagy éppen Krasznahorka várát is. Amikor megkérdeztük, hogy mennyire volt könnyű vagy nehéz elfogadni a helyzetet, amelyben él, megdöbbentő optimizmusával így felelt:
– Nekem könnyű volt elfogadni, mert nem nagyon foglalkozom vele. Örülök, hogy jól tudok kommunikálni, jó a felsőtestem, és van mivel közlekedni. Ezt Balázs még azzal fokozta, hogy az álma az, hogy egyszer világjáró természetfotós szeretne lenni. Azért, hogy képein keresztül azok is eljuthassanak egzotikus helyekre, akik erre nem képesek.
A negyedórás műsorból olyan dologra jöhetünk rá, amely egy jó időre helyrerakhatja belső világunkat. Olyan fiatalok mutatják meg az igazi értékrendet, akik mellett vagy csak egyszerűen elmegyünk, vagy szánalommal az arcunkon kikerüljük őket. Pedig ők nap mint nap tesznek le valamit az asztalra.
