Egyszer volt, most meg már harmadszor „van” egy Hetedhét játékváros. Ditzingeni „anya játékvárosban” járva tapasztalt és tett fogadalmat három lelkes némettanár: honosítani fogják, mégpedig itthon, Gyulán.
Az országban egyedülálló vállalkozás hamar meggyőzött minden szülőt, aki értelmes elfoglaltságot keresett csemetéjének a hosszú vakáció idejére. Én is hallottam jó hírét e különleges városnak, s feltettem magamban: legyenek bár akadályok előttem, akkor is bejutok e különleges mese-valóság birodalomba, be én!
Helyszín- és szerepváltásokkal gondoltam a bepillantást, egy nap alatt, de még két nap sem volt elegendő ahhoz, hogy mindent kipróbáljak. Mert nem lehet ám ott „csak úgy” jönni-menni! Az idegenvezető fiúk bemutatták a helyszíneket, tevékenységeket, majd munkakönyv a munkaügyi hivatalban, előttem a regiszrációs falon ötletesen (és milyen egyszerűen!) a felkínált 34 (!) műhely, és máris választani, irány a munka! Sütödéből szövödébe, varrodába, ékszerkészítés, agyagozás, festés, papírmerítés után kitikkadva örültem, ha a könyvtárban játszhattam egy kicsit, felfedezhettem az indiánok kultúrájáról valamit.
Idén ugyanis a vadnyugat világa köré szervezte tevékenységeit és mini társadalmának életét a város. A polgármestert a seriff és a sámán is segíti a közügyek intézésében. A postakocsi-szolgálat, a Pony Expressz, az ékszerek, álomfogók, az indián horoszkópok, a merített papírra festett minták, a pajzsok, dobok is e kultúrából táplálkoznak. De nem az autentikusság a kizárólagos szervező erő, jól megférnek a tevékenységek között a modern korunk prezentálói is: a rádió, tévé, a filmkészítés. Bizony, mindennap készül képi összefoglaló a nap történéseiről, melyet a hazaindulás előtt megtekintenek a városlakók. Szerencsére, én élőben tapasztalhattam meg mindent. Figyeltem a műhelyekben a tevékenységet: ezek a gyerekek nem úgy tettek, mintha dolgoztak volna, hanem dolgoztak!
Reggelente a csoporton belül jelölték ki az aznapi első munkahelyet, aztán maguk választottak, hol keresik meg a gyurót, a városban használatos saját pénzt, amelyet a bank bocsátott rendelkezésükre, hogy abból kedvükre költsenek ajándéktárgyakra (minden portékát maguk termeltek meg, de nem maguknak, azokat a piacra szállították), de vehettek szolgáltatásokat is: zeneszámot a rádióban vagy házasságkötést. Ez utóbbi kedvenc programnak bizonyult: naponta10-12 ifjú városlakó kötötte össze életét a játékváros idejére igazi, felnőttektől látott külsőségek megteremtésével, ünnepélyes keretek között.
A carpe diem hívei bizony elehették, -ihatták a „hasznot”, hisz a sütöde, a bisztró finomságainak nehezen lehetett ellenállni. Ám a maguk előtt nagyobb célt látók gyűjtögettek, strandra, nagyobb tárgyakra. Rend van mindenben, ezt már bizton állíthatom az 5-ös iskola épületében és hatalmas udvarán megrendezett játékvárosról. Rend van – nemcsak a „kukás szolgálatnak” köszönhetően, hanem magasabb szinten is: a szervezettségben, a városlakók normákat betartó életében, a jogok és kötelességek egyensúlyában.
A nyári gyermekmegőrző táborok unalmassága és kényelmessége fölött eljárt az idő. A mai gyerekek ilyesmi időtöltésre vágyhatnak: ahol folyton tevékenykedhetnek, hidat építenek múlt és a jövő között, értéket teremtenek, döntéshelyzetekbe kerülnek, önmagukat építik. Dolgoznak vagy játszanak? Ez náluk alighanem ugyanaz. Valamit tesznek, amiből jó fakad. Valamit, amitől boldognak érzik magukat. S ezek a játékvárosban megélt élmény-darabkák milyen szépen illenek majd össze életük nagy puzzle játékában!
