Lezsák Sándor országgyűlési képviselő, az országgyűlés alelnöke: Az elmúlt húsz-harminc esztendőt összegezve a legfontosabbnak azt tartom, hogy hinnünk kell a gyógyulásban, és hinnünk kell a gyógyító politikusokban.
• Elnök Úr! Jeles történészi vélekedések szerint az Alföld és ezen belül Békés megye érdekérvényesítése sohasem volt súlyának megfelelő, sem a kiegyezés korában, sem a két háború között, sem 1945 után, de nem változott ez a helyzet a rendszerváltozás után sem. Mintha a térség számára létfontosságú M44-es főút fejlesztésének története is ezt támasztaná alá.
• Ennek egyik oka minden bizonnyal történelmi, hiszen az Alföld a törökök katonai felvonulási területe volt és ennek következtében évtizedekre elnéptelenedett. Az újra benépesülő és megerősödő vidék lakossága később inkább „Kossuth népe”, a 48-as eszmék, a nemzeti függetlenség híve volt, ami a 19. század második felében, de 1945 után sem jelentett előnyt az érdekérvényesítésben. Ezt a helyzetet próbálták Klebelsbergék a két világháború között rendbe hozni, többek között a tanyasi iskolahálózat és a városok infrastruktúrájának fejlesztésével, egy térség politikai lelki beállítottságát nagyon nehéz átformálni. Ennek ellenére az a véleményem, hogy itt Békésben, hasonlóan a Duna-Tisza közéhez, ahol élek, az elmúlt századokban nagyon értékes közösségek működtek, amelyek összetartó ereje rendkívül erős volt. Most is azt tapasztalom, hogy az itteni parlamenti képviselők igen vehemensen képviselik térségük, településeik érdekeit. Talán most olyan kormányzat van, amelynél jó politikai helyzetfelismeréssel sikeres lobbitevékenységet lehet folytatni. Az M44-es főút építése érdekében is tudni kell jó politikai ritmusérzékkel fellépni.
• Ön a tanyavilág újraélesztésének és az ország vérkeringésébe való bekapcsolásának kiemelkedő támogatója. A magyar tanyavilág, a vidék azonban nagyon leépült, miközben Nyugat-Európában hatalmas állami támogatásokat élvezve fejlődött a maga útján. A mai, multik által jellemezhető világban milyen víziója van önnek egy sikeresen fejlődő magyar vidékről?
• A vidék, a falu, a tanya elsősorban nem arra való, hogy nyersanyagot termeljen az élelmiszeriparnak, hanem arra, hogy az emberek ott tisztességgel, becsülettel dolgozva teljes életet éljenek, jól érezzék magukat. Ausztriában, Németországban vagy Franciaországban például támogatják az olyan településeket, amelyekben hagyományos élelmiszerelőállító eljárásokat alkalmazva termelnek. Ezeket az eljárásokat ugyanis nem szabad múzeumba zárni, vannak ugyanis olyan területei a gazdaságnak, ahol az államnak kötelessége segíteni abban, hogy az emberek a földet gazdaként művelhessék és adhassák tovább gyermekeiknek. A készülő tanyatörvény megteremti azt a helyzetet, amelyben érdemes lesz tanyán, kis településen gazdálkodni. Azt szeretnénk, ha vidéki gazdálkodás élhető életforma lenne, ma is vannak nagyszerű példái annak, hogyan lehet egy falu élelmiszerből közel önellátó. Érdekes folyamat indult el azzal is, hogy a helyben megtermelt zöldséget, gyümölcsöt a helyi napközi konyhájának adják el, ez a világ legtermészetesebb dolga, két évvel ezelőtt mégis tilos volt.
• Ott, ahol hagyományosan szőlők, gyümölcsöskertek voltak, talán jobban vissza lehet csatolni ehhez az életformához, vagy a családi gazdaságokhoz. Békés megyében és az Alföld más, főleg gabonatermesztő vidékein azonban az egykori termelőszövetkezetek, állami gazdaságok utódaiként bérmunkára építő nagybirtok-lobbi keresztben áll e törekvések előtt.
• Ezt a kérdést törvény fogja rendezni és a törvénynek nem lehet ellenszegülni, mindenki rá fog erre jönni és arra is, hogy nem éri meg neki nagyüzemileg gazdálkodni, ahogyan eddig tette. Ez nem zárja ki azt, hogy vannak olyan kultúrák, amelyeket csak nagyüzemi módon érdemes művelni.
• Ön kezdetektől fogva részese volt annak a nagy társadalmi átalakulásoknak, amelyet rendszerváltozásnak nevezünk. Több mint két évtizedes távlatból visszatekintve mi az, amit a mai magyar társadalomnak történelmi tanulságként megfogalmazna?
• Számomra a legnagyobb tanulsága ennek az időszaknak, hogy a politikához rendkívül nagy önfegyelem szükséges, legalább akkora, mint a pedagógusi, vagy az orvosi pályához. A gyógyító orvos nemcsak azt tudja, hogy ki kell várni a gyógyulás folyamatát, de azt is, hogy az eredményes gyógyításhoz előbb kórismeret kell, azaz a bajok pontos ismerete, ugyanakkor a betegnek meg kell fogadnia azokat a tanácsokat, amelyekre az orvos kéri. Pedig nagyon nehéz türelmet kérni azoktól, akik naponta aggódó arccal nézik a sárgacsekkeket, ahol érezni a feszültséget a munkahely bizonytalansága miatt, és nincs annyi pénz, hogy egy iskolai kirándulásra elmehessen a gyermek. Ráadásul szüntelenül hallják a sajtó által közvetített, szinte provokálóan rossz híreket, hiányzik az előrelépés lehetősége, a sikerélmény. Én ennek ellenére nagyon bízom abban, hogy most egy gyógyulási folyamatot élünk meg. Nem elég azonban az önfegyelem, a gyógyuláshoz menet közben is kell a sikerélmény. Az elmúlt húsz-harminc esztendőt összegezve a legfontosabbnak azt tartom, hogy hinnünk kell a gyógyulásban, és hinnünk kell a gyógyító politikusokban. Nekem ugyanis – Bibó Istvánnal és másokkal egyetértve - az a meggyőződésem, hogy az egyik legnagyszerűbb és legtisztességesebb dolog az életben politikusnak lenni. A politikusnak ugyanis hatalmas a felelőssége és ezt a munkát akkor is tisztességesen kell csinálni és akkor is hinnie kell abban, hogy gyógyul az ország, amikor rágalmakkal, gyanakvással veszik körül.
• Közhelynek számít, hogy nemcsak a gazdasági, hanem a morális leépülés is veszélyes méreteket öltött. Kikre lehet számítani az erkölcsi újraépítkezésben, milyen szerep juthat ebben az ezernyi belső gonddal küszködő történelmi egyházaknak?
• Az újságok, a különféle televíziós bejátszások következtében, amikor a fiatalokról hallanak, akkor sokak képzetében egy nihilizmussal, kábítószerezéssel, munkanélküliséggel, a „nem tanulok, minek az!” és az „elhagyom az országot!” jelszavakkal kialakított kép jelenik meg. Van azonban egy másik Magyarország is, egy másik fiatal nemzedékkel. Olyan kivételes helyzetben vagyok, hogy a Lakitelki Népfőiskolán látom jelenlétüket és tapasztalom, hogy egyre többen vannak ezek a fiatalok. Olyanok, akik kiállnak a nyilvánosság elé, és hangosan, határozottan mondják, hogy „keresztény családban nőttem fel és én is a keresztény erkölcsök szerint fogok élni”. Mintha egyre erőteljesebb lenne ez a hang, azoknak hangja, akik családjuknak az elmúlt évtizedekben átélt gyötrelmeik miatt is érzik azt, hogy igenis kell erkölcsi megújulás, amit saját példám és szűkebb környezetem segítségével tudok előmozdítani. Én nagyon derűlátó vagyok, de nem azért, mert valami többlettudásom van, hanem azért, mert iszonyú mélyről jövünk. Ahhoz képest vagyok derűlátó, ami az elmúlt nyolc esztendőben kísértett és bizonytalanított el bennünket.
• Ön kispesti születésű, hogyan került a Duna-Tisza közi tanyavilágba, tanyasi környezetbe. Hogyan kezdett a tanyavilág megújításával, a nemzeti identitással és hasonló kérdésekkel foglalkozni?
• Valóban Kispesten születtem, azután a VII. kerületben, a Klauzál tér környékén nőttem fel, viszont minden nyarat az anyai nagyszüleimnél, egy nyírségi kis faluban töltöttem. A kettő közötti ellentét miatt nagy feszültség volt bennem. Az egyik oldalon a Nyírség, a vakációk élménye, az átlátható, a természetes kis falu, amely együtt élt a természettel, ahol tudták mikor lesz eső, ha felfelé néztek. A másik oldalon Pest, ahol soha nem néztek az égre, legfeljebb a rádiót hallgatva esernyőt vittek magukkal. A falu együtt élt a természettel, ez vonzott engem vidékre, így kerültem egy kis tanyasi iskolába Lakitelek mellé. Több mint negyven éve élek Lakitelken, tudom hogyan működik a nagyváros, Budapest és hogyan a tanya, a falu. Ez biztonságérzetet ad és segít eligazodni a politikában.
