A levéltári iratok sokféle ember emlékét őrzik, többek között a boszorkányokét is. Pontosabban azokét a nőkét – ritkábban férfiakét –, akiket „rontásaik” és más „gonosztetteik” miatt boszorkány hírébe kevertek. Az 1710-es és 1760-as évek között keletkezett periratokból mintegy 50 Békés megyei boszorkányt ismerünk név szerint.
A perekben kihallgatott tanúk vallomásaiból tudjuk, hogy a boszorkányok képesek voltak kutyává, macskává átváltozni, bezárt ajtón áthatolni. Volt, akinek félrehúzták a száját, másokra betegséget küldtek, akadt olyan, akit éjjel „megnyomtak”, azaz a kiszemelt mellére ülve rázták, dögönyözték, hogy azt alig lehetett túlélni. Előfordult, hogy megnyergeltek, majd megnyargaltak valakit, a balvégzetűek reggel a rettenetes fáradtságból sejtették, hogy nagyon messze járhattak. A boszorkányok képesek voltak jégesőt, forgószelet támasztani, a tehén tejét elvenni, de rontást, betegséget küldhettek bármelyik állatra is. Mindezt maguk a boszorkányok is megerősítették, igaz, általában csak a tortúra, vagyis a kínvallatás után.
1724 májusában a gyulai várban tárgyalták Kós Andrásné szeghalmi boszorkány ügyét. Neki is sok volt a rovásán: agárrá változva ment be éjjel a kedveséhez, volt egy különös kanala, amivel mások tehenétől vett el magának vajat, sőt képes volt láthatatlanná válni. S ezzel még korántsem vagyunk az ügy végén, egy 24 éves férfi tanú vallomásában elmondta, hogy Kósné egy másik boszorkánnyal arra kényszerítette, éjnek évadján kocsisként – hat fekete ló volt a kocsi elé fogva – Törökországba röppentse őket. Onnan „angliákat”, azaz finom angol posztókat hoztak. A tanú kapott a posztóból, pénzt is adtak neki, de amikor a fárasztó utazás után reggel felébredt, egyiket sem találta. S ahogy lenni szokott, a jó dolgok eltűnnek, a rosszak megmaradnak: döbbenten tapasztalta, hogy zúg a füle és megromlott a hallása. A boszorkányok ugyanis „olyan sebesen jártanak, mint a golyóbis, és azon sebesen járásnak szele miatt dugódott bé a füle”. – Gondolom, mondanom sem kell, Kós Andrásnét mint „nyilvánvaló boszorkányt” máglyahalálra ítélték.
Talán első pillanatra meglepőnek tűnhet, hogy a 18. században vidékünkön is milyen sokszor fogtak perbe „boszorkányt”. Hiszen boszorkány ügyben Könyves Kálmán már 1100 körül törvényben mondta ki, hogy boszorkányokról, mivel nincsenek, szó ne essék. Ám, mint a téma kutatói megállapították, a Kálmán törvényében említett boszorkányok a pogány hitvilág röpködő rémalakjai voltak. A 15. században újjáéledt a boszorkányhit, egy 1480-as években kiadott pápai bulla, és két domonkos rendi szerzetes „Boszorkányok pörölye” című könyve kiváltképp hozzájárult a boszorkányüldözések terjedéséhez. Vidékünkön a 17–18. század háborús és egzisztenciális fenyegetettsége, a területre érkező, különböző kultúrájú és mentalitású csoportok közötti konfliktusok sora, a természet erőinek való kiszolgáltatottság egyaránt táplálta a boszorkányhitet. Leggyakrabban az orvoslással foglalkozó bábák és a gyógyfüvekkel gyógyító javasasszonyok kerültek boszorkányhírbe. Mellesleg, igen féltek tőlük. Fenyegetettek voltak azok is, akik, a közösség íratlan normáit gyakran megszegték, és úgymond, „szóba kerültek”.
Boszorkány ügyben Mária Terézia 1756-ban hozott először rendeletet: nagyfokú körültekintést, a halálos ítéletek helytartótanácsi jóváhagyását rendelte el, majd 12 év múlva a pereket be is tiltotta. Franciaországban erre 1672-ben, Angliában tíz évvel később került sor. Az irodalomból, filmről oly jól ismert, húsz halálos ítéletet hozó salemi boszorkányper 1692-ben zajlott. – A periratok nálunk is, másutt is a legérdekesebb művelődéstörténeti források közé tartoznak.
