Ellentétes érzelmeket kiváltó és számos okból tanulságos estének lehetett tanúja az a több száz néző, aki dr. Csernus Imre pszichiáter az önismeret fejlesztéséről tartott előadásán megjelent a művelődési házban. Következetes, nyeglén kíméletlen, olykor kegyetlen stílusának több áldozata is volt a közönség soraiból, de hát mindenkinek – az első sorokat választóknak is – tudnia kellett, mire vállalkozik. Már felismert és még kimondatlan igazságok hol cinikus homlokráncolásra, hol finom bólintásra, máskor a problémahalmaz felismerésére késztethették lelkünket. Nyilvánvalóan pellengérre kerültek interperszonális kapcsolataink, szüleinktől tanult lelki életünk hibái, a halállal való viszonyunk és még sok gyengeségünk, bántás és bántó felismerés.
A sokszor lelkileg szükséges érzelmi terror közben kaptunk szépen felépített képeket is. A gyermekként élő felnőttek a szülő hatalmas képzeletbeli cipőjében való botladozásáról, a bennünk lévő állatról, akiről tudunk, mégsem hozzuk elő. A szerelem mindig csak egy napig tart… ma! Tudunk-e a tükörbe önmagunkra őszintén mosolyogni, hogy tudjuk, meg fogunk halni?! Ilyen és ehhez hasonló kellemese(bbe)n építő részletei is voltak az előadásnak, de nem ez dominált.
Legbelsőbb gondolataink problémáinak felismertetésében kétségkívül hatékonyan működött a jól bevált módszer is, a tapintatlan és durva őszinteség, amely azonban mindenképpen öntudatos válogatásra szorul.
Én például nem értek egyet azzal, hogy a meditáció csupán tüneti kezelés, hogy az idős párok összecsiszolódása az önismeret szempontjából gyáva folyamat, és vessen meg, aki akar, de az életemért sem ennék a kedvesem húsából. Gondolom, mivel ő az életem…Sokáig hatott még a kétórás esti fejmosás, de mint minden jó- vagy rosszindulatú pirongatásnak, ez is volt a célja.
