– Gyulán már nagyon sokan ismernek bennünket, ha megjelenünk a kis, megkülönböztető mellényekben – elöl a két motoros, utánuk az oktató – tudják az emberek, vezetni tanulunk, és mosolyognak – mondta Mátyás Zoltán, aki sokkal jobban kedveli a motorosok oktatását, mint az autóvezetés tanítását, pedig itt jóval nagyobb a felelősség az esetenként szétszórt figyelmű kisgyerekek miatt is. – Az ő észjárásukkal kell gondolkodnom, hogy taníthassam őket, elsősorban a türelemre, az együttműködésre, az udvariasságra, a közlekedési morál alapvető elemeire. Mert ez a legrövidebb féktávolság. A forgalomban, az oktatás folyamán mindig mögöttük vagyok, tudják, hogy védem őket, de bízom abban, ha egyedül vezetnek, akkor is ugyanúgy viselkednek majd. Úgy érzem, a gyulaiak elfogadtak bennünket, mindenben segítenek és viszonozzák az udvariasságot. Természetesen a segédmotorosok mellett a nagymotorosokra is ugyanez értendő, sajnos mégis vannak olyanok, akik áthágják a szabályokat. Nem véletlenül tiltották ki este a Városház utcáról őket, ahol randalíroztak, zavarták a nyugalmat. Tudomásom szerint létrehoznak maguknak egy klubot, ott mások háborgatása nélkül találkozhatnak és élhetnek a motorok iránti szenvedélyüknek. Most már gyulai szinten is kezd kialakulni az a közlekedéskultúra és magatartás, ami szükséges a békés, egymásra figyelő, balesetmentes mindennapokhoz – emelte ki a szakoktató. Aki mindebből nem kis részt vállalt, vállal, hiszen közel 10 ezerre tehető városunkban azoknak a száma, akiket valamilyen formában, elméletben vagy gyakorlatban, az elmúlt négy évtized alatt vezetni tanított.
– Két unokámat már levizsgáztattam segédmotorra, hamarosan következik a harmadik is, folytatta Mátyás Zoltán, megjegyezve, hogy itt a kor nem számít, elvégre eddigi legidősebb, 73 éves tanítványát is sikeresen levizsgáztatta. Az idős hölgy mellett sokat futott és kerékpározott oktatója a rutinpályán, de végül mindent tökéletesen megtanult.
– A segédmotoros képzés elméleti tanfolyammal indul, egyre több azonban a gyorsított képzés, amit nem tartok jónak, mert nem ad olyan mennyiségű és mélységű ismeretet, amely a későbbi veszélyhelyzetek fölismerésére elegendő – beszélt a képzésekről Mátyás Zoltán.
– Sajnos erre van igény a piacon, és az autós-motoros iskolák között nagy a verseny, amit többen aláígéréssel próbálnak tartani. Meggyőződésem, hogy mindez a minőség kárára megy – hangsúlyozta. Érdemes tehát alaposan körbenéznünk, mielőtt döntünk egy iskola vagy képzés mellett, s nem árt azt is megfontolnunk, hogy a kellő tudás hiányának ebben az esetben életveszélyes következményei is lehetnek. Az elméleti megmérettetést a köznyelvben rutinvizsgának nevezett járműkezelési vizsga követi, ugyanakkor az első vezetői – legyen akár autós vagy motoros – engedély megszerzéséhez a közlekedési elsősegélynyújtás hatósági vizsga is hozzátartozik. Gyulán a Volán-telep területén található a békéscsabai vizsgapályával egyenértékű rutinpálya, ahol a tanulók felkészülhetnek a választott járműkategóriájuk vizsgájára, valamint ugyanezen a pályán, tehát Gyulán rutinvizsgát tehetnek. A forgalomba sikeres rutinvizsga után „gurulhatnak ki” a motoros tanoncok, ahol speciális, rádióirányításos módszerrel gyakorolják a vezetést. Ennek lényege, hogy az oktató az előtte haladó két motoros tanulóval folyamatosan, rádión közli utasításait. A rádióirányításos vezetés és vizsga 1992-ben lett kötelező, Mátyás Zoltán ezt megelőzően is e módszert alkalmazta az oktatásban, rádióműszerész kollégája, Simon Rudolf és testvére, Mátyás János által készített vevőkészülékekkel és CB-adóvevővel, amiket ma már PMR URH-adóvevők váltottak le. A tanítványok fölemelt bal kezükkel tudnak üzenni az utánuk haladó oktatónak, ha valamilyen kérdéses helyzetbe kerülnek. Például, ha tiltott az egyenes továbbhaladás, és jobbra, illetve balra is fordulhatnak a motorosok. A fölemelt bal kézzel történő kérdést Mátyás Zoltán a kezdetektől használta az oktatásban, s ma már országosan elterjedt és következetesen alkalmazott jelzés a motoros oktatásban.
– A forgalmi vizsgán is, melyet szintén Gyulán tehetnek a tanulók, az oktató irányítja őket, nem a vizsgabiztos, mégis sokszor azt hiszik a fiatalok, ez az alkalom különbözik az eddig megszokott vezetési óráktól. Ezért hibáznak, pedig a vizsgán is ugyanúgy kell menni, ahogyan mindaddig tanulták. Hogy idejekorán kijöjjenek a vizsgadrukkból adódó hibák, fölveszem a „morcosabb” ábrázatomat, és házi vizsgát csinálok, avatott a vizsgára való felkészítés apró, mégis nagyon hasznos praktikájába a szakoktató. – Gyakori hiba például, hogy lassabban megy a tanuló a vizsgán azért, hogy minden szabályt tökéletesen betartson, ilyenkor szoktam azt mondani neki, hogy nem azért vizsgázol le, mert tudsz szabályosan közlekedni, hanem azért, mert alkalmas vagy az önálló közlekedésre, a túl lassú haladás pedig másokat ingerelhet, és ez már veszélyt hordoz magában. A tűzoltófesztivál idején, a másnapi vizsga miatt kénytelenek voltunk motorozni, miközben a felvonulók vidáman, sörözgetve zötyögtek a régi tűzoltóautókkal. Mikor elengedték a gyerekeket, a tanulóink, ahogy szokták, megköszönték a figyelmességet. Örök élmény marad számukra az a taps, mellyel a német, osztrák s más nemzetiségű vendégek honorálták az udvariasságukat, ami egyben ékesen példázza a nyugat-európai közlekedési morált is, szemben a magyarral. Ők díjazzák, ha ilyesmit látnak, mi még nem. De talán haladunk. Amióta a vezetést és a vezetésoktatást elkezdtem, magam is sokat fejlődtem. Kezdetben én is odaléptem a gázra, ma már nem, és nemcsak azért, mert tudom, hogy veszélyes, hanem mert látom a jó példákat. Aki kicsit lassabban megy, ugyanoda indul, mint aki kicsit gyorsabban, csak nem biztos, hogy odaér. Ez az alaptétele a közlekedési morálnak.
(Folytatjuk)
