Dr. Pintér Miklós nyugalmazott főorvos, címzetes egyetemi tanár, Gyula város díszpolgára:
• Rendkívül érdekes volt! 1956 tavaszán kerültem ide, megismerkedtem a főorvosokkal, akik mind idősebbek voltak nálam, és úgy éreztem, mintha 1936-ot írnánk. A polgári légkör, a stílus, a főorvosok tekintélye mind ezt a benyomásomat erősítette.
• Úgy tudom, hogy professzor úr Gyulától elég távol, Jánossomorján született, hogyan került ide az ország másik sarkába?
• Igen, azaz mégsem, mert Jánossomorja három falu: Mosonszentjános, Mosonszentpéter és Pusztasomorja összevonásával kapta nevét 1970-ben, én pedig Mosonszentjánoson születtem. Apám vámtiszt volt, és ötéves koromban egyszerűen Szegedre helyezték, ahol sem rokonságunk, sem ismerőseink nem voltak.
• A Szegedi Egyetemen szerezte orvosi diplomáját, hogyan történt, hogy ennek a hivatásnak nem a gyógyító, hanem diagnosztikai, kutató ágát választotta?
• Tizenöt éves koromtól bölcsésznek készültem, annyira irodalommániás voltam, hogy érettségiig minden fontosabb dolgot elolvastam, gondoltam, magyartanár lesz belőlem. Érettségi után a Szegeden közismert Szukits antikváriumban akadtam az első- éves medikusok szövettan könyvére. Ahogy nézegettem, azt kérdezi Szukits úr: - Nem akar orvos lenni? Vigye haza délutánra. Elvittem, és még aznap éjfélig kétszer elolvastam, nem volt olyan nehéz, mint gondoltam. Másnap visszavittem, majd bementem a dékáni hivatalba, és beiratkoztam az orvosegyetemre. A diploma megszerzése után az Ivánovics professzor vezette Mikrobiológiai Intézetbe kerültem, és az ő személye miatt maradtam ott. Azt hiszem, minden fiatal esetében az a döntő, hogy ki az első főnöke. Ő 1934-35-ben két évet töltött az Egyesült Államokban kutatással a John Hopkins Egyetemen, és azon kevesek közé tartozott, akit szemben az akkori teljesen német irányultságú egyetemi rendszerrel angolszász beállítottság jellemzett. A különbség nem a színvonalban, hanem a problémák megközelítésében volt. Az volt a főnököm jelszava, hogy „csak semmi erőlködés!”, ez passzolt hozzám, és magamévá is tettem. Ebből a szellemből – amelyet a könnyedség, a lazaság, a szabad problémafölvetés jellemzett, és a munkakapcsolatokat is formálta – tudtam Gyulára hozni egy picit, amennyi ott rám ragadt.
• Milyen perspektívát kínált az ötvenes évek közepén a jó nevű egyetemi intézet után Békés megye kórháza?
• Szegeden kizárólag víruskutatással foglalkoztam, de folytatására Gyulán valóban nem nyílt lehetőség, hanem itt voltak a jól tenyészthető baktériumok. Rájöttem, hogy sok baktérium még nem szerepel a rendszertan könyvekben, kiválasztottam egy kisebb kórokozó csoportot, és azok vizsgálatára tértem rá. Akkor, a hatvanas évek végén kezdtek elterjedni a számítógépek, és megjelentek az első számítógépes összehasonlításon alapuló tanulmányok. Erre rögtön „rácsaptam”, úgyhogy Magyarországon az első olyan biológiai munka, amelynek az eredménykiértékelése számítógéppel történt, a miénk volt. Egy szovjet, Ural típusú számítógépen történt, amelyet a Tudományos Akadémia ajándékba kapott, egyszerű feladatok jól elvégezhetők voltak vele, és kisebb témákkal foglalkozva tudtunk újat is mondani. Később azonban a molekuláris biológia fejlődése, majd a DNS-technika megjelenése a bakteriológiában olyan felszereltséget kívánt, amelynek alkalmazására egy kórházi laboratóriumnak nem volt lehetősége.
• Milyen szempontok vezették a kórházi laboratórium klinika szintűvé fejlesztésében?
• Igyekeztem mindig a laboratóriumi diagnosztika legkorszerűbb módszereit alkalmazni és a legújabb tudományos eredményeket felhasználni. Így fordult érdeklődésem a hematológia felé, ahol szintén lényeges változások történtek néhány év alatt. Az volt a célom, hogy a kórházban olyan széles spektrumú laboratórium működjön, amely a klinikai kémiát, az immunológiát, bakteriológiát és a hematológiát is magában foglalja, és ez lényegében sikerült is. Fontos célkitűzésem volt az eredmények megbízhatóságának biztosítása. Elsők között vezettük be a szigorú minőségi ellenőrzést a hazai laboratóriumi diagnosztikában, ami nagyjából ebben az időben történt Amerikában is. Akkoriban sokat leveleztem, és igyekeztünk publikálni eredményeinket. Szerény képességemhez képest talán hozzájárultam ahhoz, hogy Gyula nevét Belgiumban, Angliában, Németországban – ahol addig nyilván nem is hallották –megismerték. Más területeken is születtek hasonló eredmények a kórházban, az idősebb generációból talán Iványi Jánost kell kiemelni. A fiatalabbak között is találkoztam több olyan kreatív egyéniséggel, aki szinte a semmiből tudott európai szintű osztályt létrehozni.
• Szegedről, magyarországi viszonylatban nagyvárosból, nagyon komoly, nívós munkahelyről egy kisvárosba került. Milyennek látszott akkor a város, és hogyan alakította ki életformáját Gyulán?
• Rendkívül érdekes volt! 1956 tavaszán kerültem ide, megismerkedtem a főorvo-sokkal, akik mind idősebbek voltak nálam, és úgy éreztem, mintha 1936-ot írnánk. A polgári légkör, a stílus, a főorvosok tekintélye mind ezt a benyomásomat erősítette. Sejtelmem sem volt pl., hogy a kórházban ki a párttitkár. Ez 1957-től véget ért, de a városban azért jól éreztem magam. Egyszer egy angol vendégemmel a Százéves cukrászda teraszán üldögélve beszélgettünk, nézelődtünk. Azt mondta, hogy aki Angliában ekkora városban él, az már nagyvárosban érzi magát, mert ott az öt-tíz ezer lakosú településektől kezdődik a város. Tetszett neki, hogy itt minden emberléptékű, és a környezet is kellemes. Ennek ellenére, többször voltam elégedetlen, mint elégedett. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy a helyi értelmiség nem úgy vett részt a város kulturális életében, mint ahogyan e réteg nagyságától várható lenne. Végigszámoltam, hogy hány száz orvos, jogász, mérnök és sorolhatnánk tovább, ki él itt, de nagy részüket soha nem látom hangversenyeken, irodalmi, művelődéstörténeti előadásokon. Ilyen eseményeken mindig ugyanazt a negyven-ötven embert látja az ember. Valahogy nincs meg az az értelmiségi kohézió, ami szükséges volna, bár nagyon jól tudom, hogy ez nem gyulai sajátosság. Úgy látszik, hogy az a nagy társadalmi szétrepedezés, ami az 1950-es években bekövetkezett, azóta sem tudott összeforrni. Sok helyen érzem annak a nyomát, hogy milyen lehetett ez a város a két háború között vagy azelőtt is, mert nagy „sétálós” vagyok, és mindent megfigyelek, de nagyon sokat tanultam azokból az előadásokból, amelyeket a levéltár munkatársaitól és másoktól hallottam ebben a témában. Jó volna, ha az ember egy-egy alkalmi találkozáskor elbeszélgethetne zenéről, irodalomról, sportról, kivel erről, kivel arról, ebben hiányérzetem van, annak ellenére, hogy a kisvárosi környezet kellemes.
• Közismert, hogy az Ön életében a kultúrának, azon belül a művészeteknek, a zenének, az irodalomnak, a festészetnek kivételes szerepe van. Mi az, amit a legfontosabbnak tart ezen a téren?
• A lehető legszélesebb értelemben fogom fel a kultúrát. Ha egy asztalos egy szép asztalt készít vagy egy vasműves egy szép kaput, az ugyanúgy hozzátartozik a kultúrához, mint amikor valaki egy jó verset ír. Tehát ezen a téren csak megjelenésbeli különbség van. Ami a legfontosabb, hogy a dilettantizmus, a selejt, nem tartozik a kultúrához. Talán a minőség a legfontosabb, ami megnyilvánulhat kézügyességben, zeneszerzésben, tehát a lehető legteljesebb horizonton, ez az én felfogásom a kultúráról. A művészetek élvezetéről az a véleményem, hogy azt nem adják ingyen, hanem komoly befektetést igényel. Például Bartók vagy Schönberg műveit nem azonnal élvezi az ember, hanem egy bizonyos befogadóképesség mellett és bizonyos számú meghallgatás után okoz esztétikai élvezetet és magas fokú intellektuális élményt. Naponta hallgatok zenét, ehhez speciális módszerem van, de az olvasással is így vagyok, mindennap veszek könyvet a kezembe.
