Gyula azok közé a városok közé tartozik, ahol gondosan őrzik a múlt relikviáit, ahol megbecsülik mindazok emlékét, akik tettek valamit a városért. Ennek ellenére van néhány olyan személyiség, aki nagyobb figyelmet érdemelne: közéjük sorolhatjuk Lukács Györgyöt, aki 1897 és 1905 között, a város történetének egyik legjobb évtizedében volt Békés megye főispánja.
Lukács György Erdélyben letelepült, még Mária Terézia idején nemességet szerzett örmény családból származott. Nagyapja Csanád megyei bérelt kincstári birtokon gazdálkodott, majd Nagyváradra költözött. Apja csatlakozott a Bihar megyei reformellenzékhez, az ő politikai karrierje az abszolutizmus végeztével bontakozott ki: 1861-ben, 1865-ben országgyűlési képviselővé választották, majd Nagyvárad polgármestere lett, az ugyancsak bihari Tisza Kálmán odaadó híve lévén, Tisza kormányra jutása után a belügyminisztériumba került, hosszú időn keresztül államtitkárként működött.
Sorsszerűnek tekinthető, hogy az ifjabb Lukács György 1865-ben azokban az órákban született, amikor apját képviselővé való megválasztása alkalmából fáklyás zenével köszöntötték nagyváradi hívei. A kiváló adottságokkal bíró ifjabb György a család politikusi pályát választó tagjainak útját követte: az egyetem után ő is a belügyminisztériumba került, szorgalmának és tehetségének köszönhetően csillaga gyorsan emelkedett. Még harmincéves sem volt, amikor az egyházpolitikai reform törvényi kodifikálását bízták rá, a munka leglátványosabb része az 1895-ben bevezetett állami anyakönyvezés megteremtése volt. Ő szervezte meg és az első időszakban ő vezette a minisztérium anyakönyvi osztályát.
Sikeres minisztériumi karrierje elismeréseként ajánlották fel neki Békés megye főispáni székét, mégpedig azzal a külön feladattal, hogy vissza kell szorítania a megyében az erős agrárszocialista mozgalmat. Lukács nem a presszióval, hanem a munkahelyteremtéssel, a társadalmi szolidaritás erősítésével kívánta megoldani a problémát. Szerepet vállalt a textilipar telepítésében, a kézműipar termékeinek piacra juttatásában. Széles kapcsolatrendszerét kihasználva lendületet adott a gimnázium szervezéséhez, a színkör építéséhez, a gyermekvédelem szervezetének kiépüléséhez. A József Szanatórium építését ő kezdeményezte, egész társadalmi mozgalmat szervezve a tüdővész elleni küzdelem ügye mögé.
1905-ben vallás- és közoktatásügyi miniszterré nevezték ki, ez különös döntés volt, hiszen a parlamenti támogatással nem rendelkező, ún. „darabont kormányban” vállalt szerepet. A döntés meghozatalakor tudta, hogy politikai karrierje megakadhat, de a kiegyezésre épülő Monarchia helyzetét oly aggasztónak látta, hogy nem sajnálta a személyes áldozatot. A miniszterség nem tartott hosszú ideig, ezt követően rövid időre háttérbe vonult. 1910-ben mint Gyula város képviselője tért vissza a politikába; 1922 és 1931 között ugyancsak őt küldte a város a parlamentbe.
A két háború között főként diplomáciai és kulturális területen tevékenykedett: a Páneurópai Unió magyarországi szervezetének elnökeként, a Magyar Revíziós Liga elnökeként és még közel egy tucat tekintélyes szervezet vezető tisztségviselőjeként Magyarország külpolitikai érdekeit próbálta érvényesíteni. Végig fontos posztokat töltött be, de a politika első vonalába nem tért vissza, vélhetően legitimista elkötelezettsége miatt. 1950-ben olyan világból távozott, amely nyomaiban sem emlékeztetett arra a dualizmus kori Magyarországra, amelyet oly sok szeretettel és invencióval épített.
