A Voyager-1 nyár óta a Naprendszert a csillagközi tértől elválasztó tartományában halad. A veterán űrszonda határozott változást észlelt az őt körbevevő részecskék áramában. A Voyager-1 alacsony energiájú töltött részecskéket detektáló készüléke (LECPI) egy ideje nem érzékeli a Nap irányából érkező töltött részecskéket, hanem inkább egy gyenge oldalirányú áramlást detektál, ami már egy másik csillag szele.
A szondát radioaktív energiaforrás működteti, amelynek köszönhetően műszerei már 33 év folyamatosan sugározzák az adatokat a Föld felé. Igaz a hatalmas távolság miatt egy-egy rádióüzenet eljutásához 16 órára van szükség. Jelenleg az űrszonda 17,4 milliárd kilométer távolságra található. Ez a Naprendszerünknek a külső régiója, ahol a csillagunkból kiáramló napszél lelassul, ütközik és keveredik a csillagok között lévő teret kitöltő anyaggal. Kutatók szerint a Voyager-1 négy év múlva hagyja el a Naprendszerünket és léphet be a csillagközi térbe. Ekkor a forró részecskék sűrűségében hirtelen zuhanás következik majd be, míg a hideg részecskékében pedig emelkedés.
A Voyager-1 1977. szeptember 5-én, míg a Voyager-2 1977. augusztus 20-án indult el útjára. A NASA két szondájának eredeti küldetésének célja az volt, hogy a külső nagybolygókat, a Jupitert, a Szaturnuszt, az Uránuszt és a Neptunuszt felderítse. A Voyager-1 volt az első űreszköz, amely részletes fényképeket készített a bolygókról és holdjaikról, s közben adatokat gyűjtött a légköreik összetételéről. A két űrszonda 1989-ben teljesítette küldetését és ezek után az ismeretlenbe, a galaxisunk középpontja felé irányították őket.
A Naprendszerünket két részre szokták felosztani, amelyet a benne található égitestek fizikai tulajdonságai alapján osztályoznak. A belső naprendszer a Naptól - magába foglalva a négy kőzetbolygót és a három holdját - a fő aszteroidaöv külső széléig terjed. Az itt keringő objektumok szilárd kérge megőrizte a Naprendszer történetének kezdeti idejének folyamatait, így tanulmányozásukkal sikerült modellezni a rendszerünk evolúcióját. A külső naprendszer pedig a gázbolygók és az üstökösök birodalma. Itt a négy óriási gázbolygó játssza a meghatározó szerepet, amelyek összehasonlíthatatlanul nagyobb hatással vannak a Naprendszeren belüli kisebb égitestekre, mint a belső naprendszerbeli bolygók. A gázóriások körül tucatjával keringenek a holdak, amelyek általában befogott aszteroidák, s ezzel mutatva, hogy hogyan óvják meg a nagybolygók a belső naprendszert a kozmikus bombázástól. A nagybolygókon kívül már csak a Naprendszer keletkezésekor megmaradt anyag található hol ritkább vagy sűrűbb formában. A Naprendszer legkülső határa az Oort-felhő, amely a Naptól 50 000–100 000 CSE-re található. Itt ér véget a Nap gravitációs és más fizikai hatásai, így az itt található üstökösmagok milliárdjait és a többi objektumot könnyen befolyásolhatják más csillagok hatásai. A felhő nem túl sűrű, az üstökösök akár 10 millió km-re is lehetnek egymástól, és a külső zavaró hatások miatt könnyen elindulhatnak a Naprendszer belseje vagy a külső világűr felé.
