A L’art pour l’art Társulat töretlen sikerrel vonzza rajongóit. Hiába mellőzte az utóbbi években a televízió Besenyő Pista bácsiékat, az előadás előtt felsorakozó nézősereg bizonyította, hogy a magyar abszurd humor e jeles képviselőit évtizedek után sem fenyegeti az érdeklődés hiánya. „Akik elmentek, azok valamennyien ott voltak.”
A jövőre 25 éves csoport nemcsak műfajt teremtett anno, de fonémáik és szállóigéik mondhatni beleépültek nyelvünkbe, tovább színesítve azt. (Amit szó szerint véve érdekes lenne elképzelni.) Az angol humorból eredő, sokszor morbid alaptémáikat jól kiegészítik a magyar nyelv játékra hívó, gondosan és alaposan kiaknázott végtelen lehetőségeivel. Ehhez társul még muzikalitásuk, hiszen Laár András és Dolák-Saly Róbert is zenészekből lettek „tyúkok”. Egyébkét a másik két tag, Pethő Th. Zsolt - aki a Satöbbi zenekar énekese - és Szászi Móni sem szűkölködik ötletekben, amire szükség is van, ugyanis a csoport csak saját műveit adja elő.
Előtte „bemondódott”, hogy ne vegyük fel az előadást, meg halkítsuk le a telefonjainkat, különben szíjat hasítanak a hátunkból. E fenyegetés tőlük már pusztán a szavak szintjén is fáj. Sok régi ismerőssel találkozhattunk a színpadon. Naftalin Ernő (Dolák-Saly) az uszodában talált egy papi hacukát, és abban prédikált a házasság ellen egy látszólag dán doggal egybekelni készülő férfinek. Jampi Jancsi (Laár) Rock and rókája közben megtudtuk, hogy régen csak a varjak akartak csókolózni vele, de ma már ez megváltozott.
Megismertük az árammal működő gyermeknevelő gépet, majd a költő hozzászólt, vagy pontosabban frázisokat adott elő, például a felázó talpú milliárdosról és a profán-filozofikus tárgynevekről. Leopold (Dolák-Saly), a porondmester – szokás szerint – több archív képregényt értelmezett újra, és nevettetett minket félholtra. Kíváncsi Hajnalka (Szászi) a hiányzó agyú Bélát (Pethő) interjúholta, de nem sokáig...
Ezek után a címadó Az ember tragédia című rémdrámát láthattuk, amelyben még csak véletlenül sem fordulhat elő rím. Zigóta (Szászi) és anyukája, Besenyőné Bényei Margit (Pethő) duója következett. Mondhatom, az alma nem esett messze a lányától...
Közben egy fakír (Dolák-Saly) kétségbeesésében szatírrá akart válni, mert az nem fél a nőktől. Ezután újabb lehetőséget kapott a néhány évvel korábban bemondónak készülő paraszt bácsi (Laár), akinek kiejtése azóta csak rosszabb lett.
Nem hiányozhattak a LPL Társulat „ősmacsói” sem, Pandacsöki Boborján, aki elmesélte, hogy ette meg egy cápa, és hogy ő tulajdonképpen huszasiker. Az improvizációk és a hülyeség ekkor már olyan szinten dőlt belőlük, hogy egymás ugratásával szórakoztak és szórakoztattak.
Az est egyik csúcspontjaként fetrengettette a publikumot a Besenyő-monológ. Ezúttal BMMIVP, azaz Besenyő Má’ Megin’ Igazam Van István (Laár) nagy egomán igazságait hallhattuk, miközben olyan kozmetikai cikkeken borzonkodott, mint a nevetséges bőrradír vagy az igen fájdalmas szemceruza. „Nooormális?!”
Parittya Setét Antal, alias mindenki Anti bácsija (Dolák) mesélt a szélgörcséről, kizárólag erre vonatkozó szólások, mondások által, majd a versmondó (Szászi) Petőfi Sándor anyukájának a csirkéjét adta elő, amiből kialakult a Tyúktársulat fináléja, amelyben a tojások és a belőlük kikelő csirkék gondolataival zárták előadásukat.
„Csak akkor jöttem rá, amikor észrevettem”, hogy kaptuk mindezt töményen, mintegy másfél órában. A csapatban ezúttal sem csalódtam. A székek között csak elfáradt szürkeállományokat, könnyesre röhögött szemeket, és hahotától kimerült rekeszizmokat hagytak hátra maguk után.
