Közismert, hogy Erkel Ferenc korának nemzetközileg elismert sakkozója volt, aki az akkori sakkbajnok Szén Józsefet is legyőzte. 1853-ban a Sakkjáték című pantomimmal szerepelt a Nemzeti Színházban, ám ennek a partitúrája még nem került elő.
Korabeli újságcikkek leírásán kívül semmit nem tudunk az előadásról. A bicentenárium alkalmából ezt a művet gondolták újra és mutatták be a Gyulai Várszínház tószínpadán, Sakk-játék címmel.
Az üres díszlet puritán „erkeles”, több szempontból is. Először is Erkel Ferenc két fő szerelme jelenik meg, a színpad sakktábla, mellette koncertzongora. Másrészről a díszletet és a jelmezeket a zeneszerző egyik leszármazottja, Kentaur (Erkel László) tervezte.
A koreográfia egyszerre modern és klasszikus. Felfogása, folyamata, mondanivalója újszerű, a mozdulatok és a testbeszéd hagyományos. A rendező-koreográfus Horváth Csaba igyekezett nem szájbarágósan a sakk lépéseire illeszteni az akkori, kiegyezést megelőző korhangulatot.
A metafora többnyire nyomon követhető a Hang és háború alcímű darabban, szükséges is, mert a sakk az élet absztraktja. Jelen vannak benne a magánéleti és politikai dilemmák, hazafiság és árulás, áldozathozatal, a szükséges rossz és más érzelmek árnyaltságai a táblajáték fekete-fehér – és a feltehetően patriótaként megjelenő vörös és zöld – komplementerével ellentétben. A Forte Társulat által előadott néma vagy éppen a hangokra beinduló pontosan és gyönyörűen eljátszott, de talán kissé mímelt táncjátéka próbál egy síkon maradni a Szálinger Balázs által írt szöveggel, ami az előadás egészét tekintve egy romantika kori ihletésű, patetikus, versszerű staccato a zenei és táncos betétek között.
Az Erkel-zongoradarabok nagy részét Krisztik Csaba játszotta élőben, aki táncolt, valamint a monológot is ő adta elő a műben. Időnkénti hibázásait betudhatjuk ennek, teljesítménye így is erőn felüli, főszereplőnek választása mindenképpen jó döntés volt.
Modern kori romantika, kissé túlzott agyalás, kemény munka, sakk és zene. Méltó tisztelgés Erkel előtt.
