A Hamlet talán a legtöbbet játszott Shakespeare-darab Magyarországon, a puszta cím ma is biztos közönségcsalogató, a Várszínház nézőtere is megtelt azokkal, akik pénzt és időt áldoztak arra, hogy megtekintsék a dán királyfi híres történetét. Azt a darabot, amely szinte mindenki számára érthetően szól olyan örök emberi problémákról, mint a bosszú, a halál, a szenvedély és a hitszegés, a József Attila Színház vendégjátékaként láthattuk, Zsótér Sándor rendezésében.
A színpadon zajló történések már kezdettől fogva nem hagytak kétséget afelől, hogy itt nem igazán Shakespeare-t fogunk látni, hanem – amint azt a Várszínház előzetesében is olvashattuk – egy rendező „kísérletező kedvének és merész kreativitásának” áldozatai leszünk. Időtlen darabról lévén szó, a hagyományos színrevitel ugyanazt mondhatja, mint egy modernizált. Mégsem ördögtől való, ha egy rendező úgy gondolja, hogy élesebb tükröt tarthat színházlátogatói elé, ha korának külsőségeit és aktualitásait felhasználva mutatja be, amit a Mester a fentebb említett emberi tulajdonságokról gondolt. A dolog akkor csúszhat félre, ha az interpretációhoz hiányzik a szerző és műve iránt érzett alázat, de még inkább, ha a „merész kreativitás” mögött nincs a Mesterét meghaladó mondanivaló, és ezt a tényt szokatlan külsőségek és öncélú formabontások sora próbálja leplezni.
Zsótér Sándor rendezése arra készteti a nézőt, hogy talányos ötletei jelentésén törje a fejét, miközben nem marad ideje magába fogadni, amiért a mű voltaképpen íródott. A „színház a színházban” megoldás, a fura jelmezek, az egy színésszel játszatott több szerep és a hasonlók nem hordoznak többletjelentést. Hasonlóképpen elgondolkozhatunk azon, hogy korszerű-e az előadás a szereplők nemének és korának fölcserélésétől, vagy Hamlet maszturbáló – hogy a kínosabbakról ne is szóljunk – mozdulataitól. Claudiusnak a kaputető keresztjén bemutatott tornászmutatványa sem tűnik eredeti ötletnek. A színészi teljesítmények között jelentősebb különbségek mutatkoznak. A főszerepet játszó Horváth Csabának nem lehetett könnyű dolga, mert például az érthetetlenség szintjét többször is elérő beszédével nyilván rendezői instrukciókat követett. Ez az egybefolyó, néhol motyogó, semmiféle deklamálást nem alkalmazó beszéd volt hivatott a modernséget felmutatni. Érezhetően nem bírta a saját maga által diktált tempót, ezért végigbotladozta a szöveget. Bizonytalan, öncélú gesztusai sem voltak szerencsésebbek, amelyek Ophelia idétlen lökdösésében, rángatásában csúcsosodtak ki. A Horatiót, Rosencrantzot és a Sírásót egy személyben játszó Földeáki Nóra vagy Bakó Márta a Színész szerepében kitűntek szép és érthető szövegmondásukkal, hiteles játékukkal.
A rendezés stílusához illő Nádasdy-féle fordítást hallhattuk, amely csupán egy évtizedes, de sem nyelvi erőben, sem időtállóságában nem versenyezhet az egykori szalontai jegyző másfél évszázados teljesítményével, amely mellett valóban időszerű lenne egy jó mai változat. Összességében a darabról azt lehet mondani, hogy a hazai liberális szubkultúra termékeként eljárt felette az idő. A polgárpukkasztás valamikor a feltörekvő liberális eszmerendszer térnyerő törekvésének harci eszköze volt, ma, amikor a liberalizmus, (vagy libertariánizmus, kinek, hogy tetszik) lebomlásának tanúi vagyunk, csupán értelmetlenségbe fulladó dühödt búcsúnak tekinthető.
A Várszínház közönségének többsége húszas, harmincas éveiben járó fiatal volt, akiknek egy része a több mint kétórás, megszakítás nélküli darab után sietve igyekezett távozni. Az „elöl ülők” kis csoportja átmenet nélkül próbált vastapsot diktálni, ami nem jött be, alig maradt idő a virágkosár átadására, visszatapsolás nem volt.
