Beavató színházként hirdette magát, ennek megfelelően az is volt, ugyanakkor nem az is volt a Gyulára szinte hazalátogató beregszászi társulat Csongor és Tündéje. A Szász Zsolt rendezte előadás ától cetig szórakoztató, játékos-szellemes, és ahogy azt a csapattól megszokhattuk, nézőt is próbálón kimerítő munkát mutatott fel. A darab főszereplője, a Csongort alakító Ferenczi Attila vőfélyi lendülettel vezette elő a drámai meseköltemény sztoriját is magába foglaló didaktikus bevezetőt, amelyet aztán a színházcsinálás röhögtetőre karikírozott gesztusai szőttek tovább, és tettek teljessé. Az állandó iróniát, kiszólásokat, publikumfricskát a klasszikusan következetes darabvezetés és bizonyos jeleneteket romantikusan tálaló rendezői lelemény ellenpontozta, mely nem nélkülözte a pátoszt, az áhítatot vagy a megrendülést. A kétarcú játékhoz az Éj monológjából is ismert ciklikus teljességet tükröző díszlet szolgált, amelynek mozgatható kör-eleme az égi és földi világok közötti átjárást tette lehetővé. Aki pedig látott már beregszászi produkciót, tudja, hogy zenei ízlésük sem hagy kívánnivalót maga után.
Lehetne, mi több, érdemes volna külön szólni az egyes színészi teljesítményekről, példának okáért Szabó Imre faragatlanságában sajnos nem mindig szerethető, ám mindvégig bravúros Balgájától Vass Magdolna töretlenül gonosz és meggyőzően ijesztő Mirigyéig – de nem lehet. Úgy fest, Ferenczi Attilára mostantól megnyugtatón rábízható egy-egy főszerep. Ami a személyes tehetségen túl ezúttal is az egységesen működő, egymást folyamatosan figyelő-heccelő partnerekből álló, igazi nagy betűs tével írott társulat számlájára írható.
