A Nicolae Bălcescu Gimnázium vendége volt Kányádi Sándor erdélyi magyar költő, aki nem régen vette át Sólyom Lászlótól Magyarország legmagasabb állami kitüntetését, a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. Czeglédiné dr. Gurzó Mária, az iskola igazgatónője meleg szavakkal köszöntötte a költőt, és gratulált a magas érdemrendhez. Ehhez csatlakozott dr. Perjési Klára polgármester, aki a város nevében fejezte ki elismerését. A gimnázium diákjai igényes, a két nyelvet váltogató szavalatokból összeállított műsort adtak elő.
– Először is hálával tartoztok nekem azért, mert elmaradt egy óra – indította humorral a költő jó hangulatú, a hallgatóság tetszését kiváltó rendhagyó irodalomóráját. – Azért jöttem ide, mert mint nemzetiségi sorban élő kíváncsi vagyok az iskolára, engem mindenütt a nemzetiségek érdekelnek, azok, akik kevesebben vannak. Arról szeretnék beszélni, hogy milyen fontos egymást minél közelebbről megismerni. Én annak idején Horthy Miklós idejében, amikor Észak-Erdély még Magyarországhoz tartozott, a székelyudvarhelyi református kollégiumba jártam, ahol kötelező tantárgy volt a román nyelv, akkor tanultam legtöbbet románul, mert nagyon komolyan vették. Volt egy tanárunk, Lévai tanár úr, aki így vezette be az órát: „Édes gyermekeim! Évszázadok óta együtt élünk, együtt kell élnünk, meg kell tanulnunk egymás nyelvét, hogy megismerhessük egymás kultúráját, hogy minél hosszabb ideig élhessünk békességben ezen a földön.” Én ezzel a tarisznyálással indultam útnak gyerekkoromban, és ehhez próbálok hűséges maradni.
Az óra valóban rendhagyó volt, mert olyan ismereteket, gondolatokat hallhattunk, amelyekre iskolai órákon ritkán terelődik a szó. Például nincs még egy nyelv a világon, amelyre a román költészet olyan mennyiségben és olyan szinten volna lefordítva, mint a magyar. Valószínűleg hasonló a helyzet, ha a román nyelvre fordított magyar szépirodalmat vesszük számba. A román irodalomkedvelő közönség is „elhűlve” szembesül azzal a ténnyel, hogy a legnagyobb román költő, Eminescu, nagyobb örökséget hagyott a magyarokra, mint a románokra. Azon túl ugyanis, hogy minden verse, még a töredékek is olvashatók magyarul, jelentős költeményei akár 3-4 fordításban is megtalálhatók. Ráadásul minkét oldali fordítók az első vonalbeli költőkből, műfordítókból kerülnek ki, míg a nagy népek nyelvére sokszor negyedrangú költők fordítanak a magyarhoz vagy a románhoz hasonló kisebb nyelvek irodalmából. Nem mindegy, ki mutatja be saját közönségének a lefordított műveket. Egyik kötetéhez Anatol Baconski, a kiváló költő és műfordító kérte, hogy előszót írhasson. A másik nagy román költő, Ioan Alexandru a 90. zsoltár alapján fejtette ki és magyarázta meg a protestantizmus lényegét az ortodox közönségnek. Ezeket a nagy gesztusokat várnánk a „nagy” népektől is.
Kányádi Sándor végül egy olyan tervéről szólt, amelynek megvalósítása Erdély nemzeteinek egymásrautaltságát jelképezné. Van Homoródon egy régi borvízforrás, amelyből gyermekkorában gyakran ivott a 20. század jeles román költője, Tudor Arghezi, ennél a kútnál ebédelt Petőfi Sándor egy héttel halála előtt, és ivott belőle Tamási Áron 1956 szeptemberében. Az emlékhellyé alakított forrás köré három plaketten, három idézet lenne magyar, román és német nyelven. Petőfitől az Egy gondolat bánt engemet, Arghezitől a Szomjas vagyok című verse, majd egy mondat Tamási Árontól: „Az irodalom a művészet embereinek mindenkor, minden körülmények között, akár a politikának, a népeket, a nemzeteket egymás felé vezető utakat, ösvényeket kell keresniük és egyengetniük”. Az egész alá pedig: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
