• Gyermekkorában minden fiú tűzoltó szeretne lenni. Aztán az egyiknek sikerül, a másiknak nem…
• Nekem másmilyen álmaim voltak. Nagyapámnak volt egy könyve Simonyi óbesterről, amiből gyakran olvasott nekem. Megigézett az elszegényedett kisnemesi családból származó „legvitézebb huszár” története, aki közemberből lett óbester, vagyis ezredes. Kisgyermekként ezért elhatároztam, hogy én is ezredes leszek. Nos, az álmok néha valóra válnak, mert nyugalomba vonulásom alkalmából előléptettek tűzoltó ezredessé.
• Volt a családban tűzoltó, aki motiválta volna a hivatás választásban?
• Mezőkovácsházán születtem, szegény paraszti származású szülők időskori gyerekeként. Még a bővebb családban sem volt tűzoltó. Érdekes út vezetett engem közéjük. Bár jóeszű gyereknek számítottam, mégis szakmát tanultam, hiszen idős szüleimre való tekintettel fontos volt, hogy bármi történik, legyen kenyérkereső a családban. Ezért kitanultam a mezőgazdasági gépszerelő szakmát. Mezőkovácsházán a Mezőgépnél kezdtem dolgozni, egészen addig, míg 21 évesen be nem vonultam katonának Kecskemétre, a reptérre. Itt találkoztam egyebek között Kiss Jánossal, a későbbi gyulai tűzoltó parancsnokkal, akitől rengeteg érdekes dolgot hallottam a tűzoltók életéről. Leszerelés után azért még visszamentem Kovácsházára. Belekezdtem a gimnáziumba, mert tovább akartam lépni. Hamarosan megnősültem, s mivel a feleségem Gyulán kapott munkát, s nagyon szimpatikusnak találtuk a várost, ide költöztünk. Itt már egyenes út vezetett a tűzoltósághoz. 1976 szeptember elsején szereltem fel tűzoltónak tizedesi rangban.
• Milyen volt az akkori tűzoltó élet?
• Nagyon szerencsés időszakban érkeztem Gyulára. Volt egy korosztályváltás, ami azt jelentette, hogy sok fiatal érkezett, de megmaradtak többen a régiek közül is, akik nagyon nagy hivatástudattal éltek, s segítették a fiatalabbakat. Igyekeztem tőlük mindent megtanulni, mert nagyon megtetszett ez az életforma. Tíz évig voltam vonulós tűzoltó, ezt nem sok parancsnok mondhatja el magáról.
• Emlékszik az első tűzre?
• Most nagyon jól mutatna valami hősies történet, de igazából nem emlékszem. Nyilván valami kisebb esethez vittek ki először, ha jól emlékszem, már a második vagy harmadik napon.
• Hogyan jött a gondolat, hogy a tiszti pályát is megcélozza?
• Az akkori vezetés nemigen szerette, ha az állományban tanult emberek vannak. Ezért nem támogatták a továbbtanulási törekvéseket. Erre akkor nyílt esély, amikor 1983- ban Kiss János lett a parancsnok. Ő javasolta, hogy tanuljak. Tőle nagyon sok segítséget kaptam és tőle tanultam meg másként gondolkodni a világról. Elvégeztem a Bánki Donát Műszaki Főiskolát és egy egyéves tiszti átképzőt. 1987-ben lettem alhadnagy.
• És három év múlva már a gyulai tűzoltóság parancsnoka! Milyen indíttatásból pályázott a parancsnoki posztra?
• 1989-ben Kiss János leszerelt, megüresedett a parancsnoki beosztás. Ekkoriban négyen voltunk tisztek, közülük egyedül én voltam diplomás. Az előljárók kívülről képzelték el a poszt betöltését, az állomány, illetve a frissen megválasztott önkormányzati képviselő- testület viszont inkább egy helyi személyt támogatott.
• Az egy nagyon izgalmas időszak volt a tűzoltóság életében is, hiszen akkoriban körvonalazódott az önkormányzati tűzoltóság rendszere. Friss parancsnokként nem okozott ez gondot?
• Benne volt a levegőben, hogy a Belügyminisztérium szervezetéből kikerülnek a tűzoltóságok. Az országos és megyei vezetők persze nem rajongtak a gondolatért, de nem tudták megállítani a folyamatokat. Természetesen rengeteg problémám adódott, nagy elszántsággal vágtam a munkába. Akkoriban 14-16 órát dolgoztam naponta.
• Milyen volt akkor a gyulai tűzoltóság helyzete?
• Mint amilyen a kisvárosi tűzoltóságoké általában. Volt két fecskendő kocsi, egy IFA létra, egy ZIL vízszállító és egy ügyintéző kocsi. Ezek meglehetősen idős eszközök voltak. 46 fő dolgozott 1990- ben a tűzoltóságon, most pedig 69 az állomány létszáma. Ez meghatározta a parancsnoki feladatokat is. Egyrészt a technikát kellett fejleszteni, másrészt pedig az állomány tudásának, felkészültségének szintjét. Az évek során kialakult egy fiatal, nagyon értelmes gárda, diplomás tisztek jöttek. Ez meglátszott a munkánkon is. A technika fejlesztése két vonalon történt. Önkormányzati támogatással pályázatokon szereztünk be járműveket, illetve kihasználva nemzetközi kapcsolatainkat, Németországból kaptunk ott már kifutott, de a mi helyzetünkben nagyon jól használható eszközöket. Az első ajándék kocsinkat, egy Man fecskendőt Ditzingenből kaptuk, ezt egyébként most adjuk vissza nekik, hogy elhelyezhessék a tűzoltó múzeumban. A legnagyobb segítséget azonban Gerhard Stengeltől kaptuk, aki később le is telepedett Gyulán. Kaptunk egy Magirus Deutz létrás kocsit, Mercedes terepjárót és mentőt, egy Transzportert, egy Opel Karavánt és mindenféle műszaki eszközöket. Ez nagy segítséget jelentett nekünk is, de a városi költségvetésnek is, hiszen ezekre az eszközökre rengeteg pénzt kellett volna elkölteni.
• Sokan ma is úgy gondolják, hogy ezek a nemzetközi kapcsolatok az evésről- ivásról szólnak!
• Itt egyáltalán nem erről volt szó. Egyrészt nagyon fontos volt, hogy a tűzoltók megismerkedjenek nálunk fejlettebb országok módszereivel, a tűzoltóság társadalmi elismertségével, érezzék, milyen fontos szerepet töltenek be a közösségek életében a tűzoltók. Több mint ötszáz személyt – tűzoltókat, családtagokat, önkormányzati képviselőket és szakembereket - vittünk ki külföldre az elmúlt 20 évben. Az pedig egy plusz hozadék volt, hogy jól és sokáig használható eszközökhöz jutottunk a kapcsolatok révén. Másrészt én azt gondoltam, hogy a tűzoltóságok önkormányzativá válása nem csak annyit jelent, hogy más lesz a fenntartó, hanem azt is, hogy sokkal aktívabban veszünk részt a város életében. Azt hiszem ezen a területen nagyot léptünk előre. Két testvérvárosi kapcsolat – Krumpendorf és Wagrowiecz – is tűzoltó kapcsolatok révén jött létre. Két nemzetközi tűzoltó csillagtúrát rendeztünk, ami példa nélküli Magyarországon. Ezen a két rendezvényen nyolcezer külföldi tűzoltó vett részt, akik vitték a város jó hírét, majd nem egy esetben családostul, barátokkal tértek vissza. De szerveztünk nemzetközi gyermektáborokat, 11 zenekari fesztivált, összesen 29 nagyrendezvényt a két évtized alatt. Ezeken a nézőkön kívül több mint 18 000 személy vett részt. Azt hiszem ezek a számok magukért beszélnek!
• Ez a tevékenység komoly terheket róhatott az állományra… Sosem lázadtak fel?
• Igen, nagyon sokat kellett dolgozni. És persze emellett hibátlanul el kellett látni a fő feladatainkat is. Ezen túlmenően a laktanya karbantartását is mi végeztük, gyakorlatilag költségvetési források nélkül, úgyhogy nagyon sok pluszmunka van mögöttünk. Olyan, amiért aztán soha senki nem fizetett bért. Természetesen voltak elégedetlenkedők is. De a többség megértette, milyen nagy dolog az, hogy ma már egészen másként néznek Gyulán a tűzoltókra, mint 20 évvel ezelőtt.
• Van egy nagyon érdekes pontja az Ön parancsnoki tevékenységének. Ami miatt sokan felvetették az összeférhetetlenség kérdését…
• Nyilván a fiamra céloz. Igen, a saját fiam a parancsnokságom alatt dolgozott. Ez sokaknak szúrta a szemét, pedig más egyenruhás szervezetnél – például a határőrségnél – ez működő gyakorlat volt. Az első években 2- 3 ellenőrzést is kaptam, ahol vizsgálták az összeférhetetlenséget. Nem állapítottak meg semmiféle szabálytalanságot. Én úgy vélem, hogy intelligens emberek esetében ez nem okozhat gondot. Egyetlen dologban kivételeztem a fiammal. Az elején tisztáztam vele, hogy az olyan dologért, amiért másnak csak ejnye- bejnye jár, őt ki fogom rúgni. Ezt ő megértette és tudomásul vette. Ma is nagyon örülök, hogy tűzoltó lett. Jó tűzoltó.
• Egy ilyen karriert nehéz végigcsinálni megnyugtató családi háttér nélkül…
• Ez pontosan így van. Ezt a pályát megértő feleség és gyerekek nélkül nem lehetett volna végigcsinálni. Az, hogy a fiam ugyanezt a hivatást választotta, s hogy nemrégiben a lányom férje is felszerelt tűzoltónak, azt mutatja megvolt a megértés. Ezért persze hálával tartozok. Ott tudok ebből valamit viszonozni, hogy most nagyon sokat foglalkozok majd az unokákkal. Azt hiszem ez a világ természetes rendje.
• Voltak kudarcai az elmúlt 20 évben?
• Természetesen. Mindent nem lehet elérni az életben. Talán a legfájóbb a laktanya kérdése. Már a nyolcvanas években felmerült egy új laktanya építésének igénye. Én is minden követ megmozgattam, hogy sikerüljön. Tekintettel arra, hogy korábban nem voltak pályázati lehetőségek új laktanya építésére – s az önkormányzatnak erre soha nem lett volna elegendő forrása -, kényszermegoldásként a jelenlegi bővítését céloztuk meg. Ezért kezdte el a város kisajátítani a környező házakat. Aztán ez a folyamat leállt, de igazából nem lett volna megoldás, hiszen időközben nagyon sok minden megváltozott. Fejlődött az eszközpark, a létszám, itt nem tudtunk volna gyakorlópályát építeni, de nem lett volna hely egy sportudvarnak sem, ami pedig fontos része egy modern tűzoltó laktanyának. Amikor megjelent a kiírás új laktanya építésére, azonnal elkészítettük a pályázatot, de sajnos nem nyertünk. Ezt már az utódomnak kell megoldani.
• Hogyan összegezné a pályáját?
• Nagyon szép pályát futottam be. Mindig igyekeztem rendszerben gondolkodni, előre megtervezni a dolgokat. Tiszta lelkiismerettel megyek el. Amit megtehettem, azt megtettem…
• Mit fog csinálni március 15. után?
• Nem tudom pontosan. Mindig mindenre készültem, most azonban nincsenek terveim. Egy biztos pont van, a család. A fiam révén két fiú-, a lányom révén két lányunokám van. Velük szeretnék minél többet együtt lenni. Persze egy idő után biztosan csinálni fogok valamit, mert nem tudom elképzelni, hogy ülök a televízió előtt. Érdekel az idegenforgalom, rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem az évek során, amit szeretnék hasznosítani.
• És ha meghallja a sziréna hangját?
• Nem fogok különösebben elérzékenyülni, ha erre gondol. Nekem az életem része volt a sziréna, egészen mást jelent, mint egy átlagembernek. Persze biztos felkapom majd a fejem, hogy vajon tűzoltók vonulnak-e…
• Végezetül egy párhuzamot vonnék. Részt vettem Gerhard Stengel búcsúztatóján, amikor leköszönt Bad Vilbel város önkéntes tűzoltóságának parancsnokságáról. A városi csarnokban legalább ezer meghívott jelenlétében búcsúztak tőle a város lakói, barátai Németországból és külföldről. Utána nagy vacsora és mulatság következett. Az egészet a Gyulánál lényegesen kisebb város állta…
• Tudja, az Németország, ez meg itt Magyarország. Én saját költségemen meghívom mindazokat egy beszélgetésre, egy koccintásra, akikkel együtt dolgoztam a 20 év alatt. Azokat is, akiket kedveltem és szerettem, meg azokat is, akik esetleg nem segítették a munkámat. Én nem tudok és nem szeretek haragot tartani. Mert azt tanultam otthon, hogy a harag rossz tanácsadó…
